Petőfi szellemének

Lejárt egy század... Ó, mi az neked,

Kire eónok várnak az öröklét

Mély tengerében és kristály egében,

Mi az neked, kit most kezd érteni

Vak és süket álmából ébredezve

Az ember és most kezd hódolni szóval,

Szívvel, virággal, zászlókkal, tüzekkel,

Koldus-király pompával ünnepelvén.

De néked ez szó mind, szellő csupán,

Te másra vársz még, tettre, mely teremt

És rombol is, ha kell, mint a vihar,

Avult odúkat, zsarnokság hodályát,

És koronákat tép silány fejekről

És az egyetlen, élő, igaz Istent,

Kinek te voltál prófétája, költő,

A szabadságot áldja s hirdeti!

Lejárt egy század! Ó, mi az neked,

Ki már e földi élet szűk határán,

(Ahol huszonhat esztendőt lobogtál )

- Határtalan szárnyakkal szelted át

A végtelent és örökkévalót:

A föld szívébe szálltál és a Napba,

A káoszt láttad és a végítélet

Bősz trombitái zengettek füledbe!

Huszonhat évvel egy egész világot

Teremtettél nekünk s egész világért

Mentél halálba megváltó magyar!

Sírodnak keskeny és sekély a föld,

Te ott csatangolsz az örök körökben,

Világokat beszáguldó kométa,

Ki megjelensz, ha egy század lejár,

Nem csillogásnak, de emlékezetnek,

Mint Hamlet apja s szólsz: Esküdjetek!

Esküdjetek és cselekedjetek!

Lejárt egy század. Most emlékezünk

És esküszünk! Országok omladékán

Sírokra nézünk és egekre nézünk.

A te kis árvád, a koldús magyarság

Téged keres, hogy gyújtsál fényt neki!

Eperjes és Pozsony, Koltó, Kolozsvár,

Palota, kunyhó téged tündököl ma!

S a te nagy árvád, a szegény, beteg

Emberiség is téged ünnepel!

Vak és süket álmából ébredezve,

- Melyben magát gyilkolta botorul, -

Ki a jövendő dalait daloltad

Szeráfi szépen és titáni bátran...

S ha e romokból lassan majd fölépül

Egyenlőség, testvériség, szabadság

Nagy szentegyháza: a te énekedre

Emelkedik majd mindenik köve

És szíved vérétől lesz ronthatatlan,

Jövő királya, fönséges, csodás,

Örök magyar erő: Petőfi Sándor!