PHILOMÉLÁHOZ.

Enyhén, miként az esti szellet,

Zephyr könnyűded szárnyain,

Mint a bájló rózsás lehellet

Knidos szent myrtusárnyain,

Lebeng dalod, gyöngy philoméla,

Köszöntvén a májusreget;

Költőd, ki sérei közt aléla,

Enyhűlten szívja éneked;

S körűlíhletve szellemedtől

Lágy érzetekben olvadoz,

Elszenderítő symphoniedtől

Ringattatik szent vágyihoz.

Merengvén a múltnak vidámján

Édenre hat tekintete:

Ki hallja a dalt, mely az imádt lyány

Rubínajkáról reszkete.

S keblébe hull az ideálnak

Hol eltűnt mennyit éldeli,

Aranyreggé mosolygva válnak

Könyűkben elfolyt éjjeli.

Igy kelt a tenger szép leánya

Mindenható bűbájival.

Midőn nyugat szellője hánya

Könnyű hullámot szárnyival.

Favón aetherkarjára dőlve

Kéjlett Syrének hangjain,

S kilépe fennyen tündökölve

Kypros örök virányain.