Piac

Hadd mondjalak el, te piac,

piac te, kit megvet az ünnepi szónok

s a nyavalyás költő,

mily szép vagy a fényben, milyen diadalmas.

Lüktetve zsibongasz. Az élet ütemére

pezsgesz előttem,

roppant-teli szaggal, a túró, a tejföl

savanykás szagával, a sajtok kövérlő,

sárga illatával,

vanília ízzel, bűzzel és szeméttel,

gyermeki forgók papír-viharával,

vartyogva a vidám

kofák kacajától.

Micsoda hatalmas, isteni színház,

együtt az ételek és a virágok,

minden, ami jó, szép, a szájnak, a szemnek,

kánaáni bőség.

Eleven tojások rózsaszínű héjjal,

hóvirág a parasztkendők csücskén,

jácintok kék feje, halavány kelvirág,

arany sárgarépa.

Fémtisztító porok rozsdaszín rakása,

fekete-retkeknek szomorú kis dombja,

mint valami sírdomb,

s fölötte viola, mintha rajta nőne,

gyászolva valakit.

Ordító paprika,

paprika-füzérek, mint a vörös orrok,

fokhagyma-gerezdek, torma, fehér torma,

lila karalábé,

s halvány-zöld selyemben, fényes viganóban

a büszke saláta.

Azután narancsok, gyermeki mennyország,

sötétsárga labdák, óriási halomban,

játszani és enni, enni, édes labdák,

narancsszín narancsok,

s dió is, dió is az öblös kosárban,

szilfa-garabóban, merre csörög, mondsza,

dió is, karácsony, karácsonyi lárma.

De látod-e ottan, mily véres a bódé,

és látod-e ottan a húst, a vörös húst,

a rózsálló tüdőt és a barna májat,

a szívet, a csontot?

S ott a halasnál, a gömbölyű kádban

úszkál a tükörponty

mártír-testvérei vérétől pirosló

zavaros vizében,

s már fogja az ember, két szemét benyomja,

élve megvakítja,

kaparja keményen gazdag pikkelyeit,

és meghal a hal most

vakon és véresen, ezüst páncél-ingben,

akár egy katona,

csodálatos, szörnyű, csodálatos, szörnyű,

hős-néma halállal.

S a késes is itt jár, itt jár körülöttünk,

ármánykodó képpel, drámai mosollyal,

shakespeare-i orgyilkos, egyszerre elénk lép,

belesúg fülünkbe, háta mögül gyorsan

kirántja a pengét, kínálja a kését

gyilkolni meg ölni.

Mégis gyönyörű ez, mégis ez az élet,

s hallgatom, hogy dalol keserűt, édeset.

Hallom én a dalát: „alma és ibolya”.

Egy falusi kislány árulja áruját,

véletlen áruját: „alma és ibolya”.

Népszínmű szoknyáját aszfaltra terítve

kiabál az égbe szoprán nevetéssel:

„alma és ibolya”.

Mint mikor a költő véletlen szavait

összezendíti a szeszélyes szerencse,

csodás találkozón, a szívben, az agyban,

én is kiabálok: „alma és ibolya”.

Ibolya és alma. Alma és ibolya.