Pictor Ignotus

Nagy képtárakban hogyha járok

megakad olykor a szemem

aranyozott, régi képeken;

fakult a szín, tördelt a vászon,

fátyolt kapott a régi arc,

s csak annál izgatóbb a rajz,

minthogyha három-négy évszázon

által egy mély szem nézne rám.

Nézem: ennyi meg ennyi szám...

Ki álmodhatta ezt az arcot?

mert minden festés álmodás -

hiába: nincs ott írva más:

Pictor Ignotus.

Szép hercegnőket ismeretlen

hagyott Leonardo sokat,

titkos mosolyban arcokat,

tájakat titkos fényü ködben;

és bársonyok és bársonyég,

ember és tenger van elég

Carpaccio sok dús színü vásznán;

sok ifjú barna angyalok

lázlángu szeme andalog

Botticellinél vágyparáznán;

de nálad mindnél végtelen

mélyebbet sejt a méla szem,

Pictor Ignotus!

Mi volt kincsed? öröm-e, bú-e?

Sok büszke régi álmodók

Mózesről Michel-Agnolók

és Sybillákról álmodoztak;

Pinturicchióé dús világ

mesemadár és mesefák;

Mantegna Rómát visszahozta;

Crivelli elmerengni hív

s arannyal hímez primitív;

izgat a régi Cimabue

mint egy bizanti ős talány:

de izgatóbb vagy te talán,

Pictor Ignotus!

Mi volt kincsed? öröm-e, bú-e?

Örömből, búból drága kincs

jele e kép és társa nincs.

Izgat a régi Cimabue

mert neve maradt, műve nem:

neked műved van, névtelen.

Mi az a név? Csupán lehellet

s embernek mégis mindene:

alkot, hogy fennlegyen neve

ősei büszke neve mellett;

te alkottál s neved ma sincs

és vagy, szegény, mint aki nincs,

Pictor Ignotus.

Rokonok vagyunk, régi testvér:

miként te cellád rejtekén,

rajzolgatok magamban én

s csak folytatom, amit te kezdtél,.

Mi vagy te már? Régi földi rög:

de akit rajzoltál, örök.

Ha én így, mielőtt elesnék,

emléket arról hagyhatok,

amit meglátnom adatott,

hogy mások is lássák s szeressék,

nyugodtan húnyom el szemem,

s leszek örökre névtelen

Pictor Ignotus.