Pihenő a hosszú úton

Jövök a semmiből, megyek a Végtelenbe.

Utam véget nem érő, hosszú fénysugár,

E hely pedig, e pihenő a roppant vonalon

Csak egy parányi pont,

Ahol mindenki átmegy, aki jutalomra vár.

És szertenézek csodáló szemekkel:

A boltozaton lámpás, melynek neve nap,

Amely lenyugszik este s felkel újra reggel,

S a fénye szerteszórva

Tündöklő fényű szivárvány-hidat

Feszít az égi boltra.

Süppedő pázsit kínál fekhelyet,

(Felette száz madár bűvös dala nevet, –)

Ételt, italt kínál a fáknak mosolygó gyümölcse

Felzúg a tenger méla morajlása,

Hogy örömét, reményét, bánatát kiöntse.

Amint szétnézek csodáló szemekkel,

Emberi szívem csordultig tele:

Nincs ennél szebb táj sehol – így kiáltok, –

Lemondanék utamról is a végtelen fele,

Hogy ez a hely, e pont enyém lehessen,

Hogy – mely szédületes útjában éthert taposott, –

Szilárd talajon pihenjen e láb!

S mikor már lelkem erőssége dől,

Akkor süvölt egy hang a végtelenen át;

Egy hang, amelyre édes borzalom fog el,

Mely ellenmondást nem tűr senkitől:

Indulj tovább!...