Pipadal.

Gyűlöljön bár sok finnyás orr,

Édes pipám! tégedet,

Hű vitézed én mindenkor

Pártul fogom ügyedet.

Te vagy éltem kisérője,

Egészségem hévmérője,

S játszi bodor füstöddel

Búmat vigan üzöd el.

Ha látom a porlelkeket

Ezer kinnal mozogni,

S büszkén rázva bilincseket

Üres fényben ragyogni;

Reád gyujtok s azt gondolom:

Szánandó, kit ily átok nyom!

Lepje bár arany ezüst,

Léte mégis hiu füst.

Hány bajlódik szerelmével,

Néz, szalad, int, áldozik,

Hevül, fázik, nyugtot nem lel,

Hold felé sóhajtozik.

Én rád gyujtok, azt gondolom:

Szánandó kit ön szive nyom,

Mert a szép szó s leánykegy

Vajmi hamar füstbe megy.

Ha valaki tág tüdővel

Magát hírbe kürtöli,

Fényleni vágy nagy erővel,

S más érdemit elöli;

Én rád gyujtok, s azt gondolom;

Itt legtöbbet az idő nyom,

S koszorúdat neveddel

Füst gyanánt oszlatja el.

Ha egy urfi, pézsmán hízott

Felfürtözött üres kép,

Szűk elméjü, de elbízott,

Nagy gőgösen hozzám lép;

Magát, javát fitogtatja,

Drága időm elragadja:

Fegyver leszen pipámból,

Kifüstölöm szobámból.

De ha jő egy lelkes magyar,

Szivcserére kész velem,

Szembe nem méz, hátul nem mar,

Nyiltan leli kebelem;

Sokat ugyan nem adhatok,

Legfeljebb egy dalt mondhatok,

De felcsapván jobbjával,

Megkinálom pipával.

Némely szépek, idegenhez

Máskép nem idegenek,

Csak a szegény pipafüsthez

Oly igen kegyetlenek:

Pedig mennyi gazt táplálunk!

Én ugy vélem: dohány nálunk,

Bárki mit állitana,

A legjobb indigena.