PIPÁS KÁNTOR.

Nagy sáskajárásról lesz emlékezetem,

Mely támadott vala távol napkeleten;

Töröknek mondta ezt a jó magyar szája.

Szomorú időknek szomorú nótája!

Sarcoló készségben üle Szolnok alatt

A pogány seregből egy jókora csapat;

Lova a magyar ló abrakját elvette,

Maga meg gazdája kenyerét megette.

A szomszéd helységek valamelyikében

Motoszka támadt a jó kántor fejében,

Hogy a törököket ő bizony megnézi:

Mit, mit nem csinálnak lófarkas vitézi?

Volt kántor uramnak két szép tulajdona:

Nem pállott meg a bor előtte, de soha!

Pipáját mig ivott, csak addig nem szítta;

Pipás kántor, - már a vidék csak ugy hítta.

Egyszer hát kiballag a falu végére.

Onnan lopakodva a bodzásba ére,

Azután meg guggon ment az ér-oldalon...

S egyszer látja: hogy már elég közel vagyon.

Sürü galagonya-bokor volt nem messze,

Ott lesz még egyszer jó, ott nem vesznek eszre!

S benne űlt a kántor két-három perc alatt...

Előtte lóháton cifra török csapat. -

Nézte: mint forgott a sereg ide s tova,

Tüszkölt, ágaskodott nem egynek a lova;

Nézte a sokféle eszközt és szerszámot,

S nagyon kedvére volt minden, amit látott.

S míg ezeken függött két szeme és esze:

Zsebjébe elszökött pipájaért keze;

Megtölté s kiütött reá a revébűl, -

S mind ezt tevé a jó kántor tudta nélkűl.

És lőn nemsokára, hogy a bokor felett,

Mintha égetne ott valaki töreket,

Vagy volna befűtött téglaszín kéménye:

Kékszinű füstoszlop csavargott az égre.

A füst szemébe tűnt a török vezérnek!...

S a kántor látja, hogy felé nagyon néznek!

Nem tudja az okát, csak ugy fűl és fázik...

S akkor veszi észre, hogy hiszen pipázik!!

Azonközben néhány török oda nyargal,

A bokrot szurkálják, veregetik karddal!

A »falu torkából« majd kimegy a lélek...

Végre ráakadnak, - vége van szegénynek!

Mégis csak meghagyták a vezér szavára,

Kinek nagyon tetszett szörnyü pipázása;

‘Ne bántsátok - monda - ki így tud pipázni:

Nem lesz azzal szégyen egy szál kardra szállni!’

És kikiáltja ott a falu-végen:

Mikép a kántornak bajvívása lészen!

És ha a törököt a harcban leveri:

A helység adóját husz nap elengedi.

Összefut a hírre a falu népsége,

Százféle beszédnek se hossza, se vége;

Kántor uram pedig epekedik nagyon...

A mennykővel üttet dohányt, pipát agyon.

Lefityeg az orra, mint beteg pulykának,

A bátorító szók semmit sem használnak;

Mondják: vágja agyon, eb lelke pogánya!...

De ő nem szól semmit, csak fejét csóválja.

Végre megesik a népnek szíve rajta,

Szánalommá válik a biztatás hangja;

S a sok sohajtással kiveszik sodrából,

S íme szemlátomást felvidúl magától.

»Sohse sohajtsatok, sohse busúljatok!

Egyszer meg kell halni, természetes dolog!

Hanem amíg élek, illő, hogy jól éljek,

Ugyan hozzatok csak egy kulacs bort, kérlek!«

S amint felvágja a jó bor nyelve csapját:

Vígan félreüti szőretlen kalapját;

Még a rosz pipa is kegyelmet nyer nála, -

»Majd megtanítlak én, lánchordta pogánya...!«

Harmad-napig igy megy a helység házánál

Talpig pipafüstben, torkig borszeszben áll,

S aprítja a pogányt a vitézlő kántor, -

»Fogtam én törököt - monda - egyszer-másszor!«

Azonban ütvén a bajvivás órája,

Tántorgott, reszketett a jó kántor lába;

S látván rettegését, így suttogott a nép:

Sohse látjuk többé pipázni ő kelmét!

De felbátorodott. És most összevágnak,

Nem engedvén kemény tartásban egymásnak;

Most lelket kap s imígy szól vidámon a nép:

Dejszen már egy cseppet se féltsük ő kelmét!

Oda vág az egyik kard hirtelen e szóra:

Mintha csak a mennykő csapása lett volna;

Oda néznek... s nincsen többé fej a pogány...

Vagy mit is beszélek? - a jó kántor nyakán.

Szegény nép elnémul, s csendben haza megyen,

Forgatván elméjét a bús történeten;

A közös megjegyzés is végre ez leve:

- Csak nagyobb pipás volt, mint kardos ő keme! -