Piramis és Thisbé históriájának lefordítása

Hát már örökké a mézes szerelemnek

Mindenekbe fojtós mérgei teremnek?

Hát az édes méznek élesztő harmatja

Alatt a szerelem mérgét kóstoltatja?

Hát a vígasságnak legvídámabb pontja

Komor esetünkkel kedvünket elbontja?

Hát mikor egünkön a fényes nappalnak

Szikrázó lovai frissebben nyargalnak,

Akkor is hirtelen a gyászos éjjelnek

Siralmas órái tőlem teldegelnek?

Hát mikor a Fébus büszke paripája

Lángjától fénylik az istenek hazája,

Akkor is mennykővel terhes zűrzavarnak

Rettentő zúgási szívünkbe zavarnak?

Óh, kegyetlen Vénus kevély urasága

Már hány ezret a sír fenekére vága!

Hány ezret a vídám öröm közepébe

Taszíta a komor halál kebelébe!

Mit hozom elő, hogy a bőlcs Ulissesnek

Miatta lábai veszélybe sietnek?

Mit említem azt, hogy Piramisnak páros

Thisbéjével vala hív szíve határos?

Írnám, de pennámnak sok segítség kéne,

Jövel, erősítsél, Múzsám, Melpoméne!

Két kinyílt rózsáit mondd a természetnek,

Újúló szemeid ezekre nézhetnek,

Kiket, Semiramis városa hol volt, ott

Az egyes szeretet egymásba beóltott.

Piramisba lévő díszes furcsaságnak

Ázsia ifjai nyomába se hágnak.

Szép deli termete ifjú formájának,

Tűndöklik rózsája piros orcájának.

Mikor ennek testét kiformálta, ott a

Természet egyik bőlcs remekét alkotta.

Így mások, mivel az előttök kedvesnek

Szívével mindenkor víg kedvet keresnek,

Thisbé szívét amint indúlati várták,

A fátumok ennek szívébe bézárták.

Thisbén is a tiszta természet az oka,

Hogy látszik oly kéznek kitetsző nyomdoka,

Melyben csak szívének, mint ígéző nyílnak,

Indúlati szállás-adásra kinyílnak.

Mosolygó ajjaki mindenestől fogva

A szerelem láncán tartják már megfogva,

Nyaka s mellye merő elefánt-tetemnek

Tetszének a rajta álmélkodó szemnek.

Gyönyörűségével kínálgató térség

A rajta kitetsző szűztiszta fejérség,

Mint míg a felhővel lehulló havára

Még ki nem tűndöklött a Fébus súgára,

Vagy midőn fejünkre újonnan lehúllnak,

Sértegető lábbal hozzá nem járúlnak

Úgy tiszta formába midőn teremtette,

Őtet a természet szépen őltöztette.

Patyolat orcáján a fénylő csínosság

Között játszadozik gyengéded pirosság,

Ezeken s másokon hív szívébe annak

Szemérmes tüzei gyakran fellobbannak.

Közel szállások, mert kettőjök házának

Egy köz falával elrekesztve valának.

Gyenge korokban a gyermeki időnek

Tréfáival a hív szerelemnek nőnek,

Serdűlt ifjak már a szép esmeretségnek

Lángoló tüzétől ifjú módon égnek.

Az a legédesebb álmok, hogy Hymennek

Áldozni örvendve már párosan mennek.

De jaj, a szomszédság visszavonásának

Átkozott mérgével elszakasztatának,

Míg a kívánt nézés megtiltó strázsája

Éjjel-nappal bézárt ajtóját strázsálja.

De szerelmek tüze amennyit lappangott,

Bennek gerjesztett fel annál forróbb langot.

Tehát a már árva párok a kőfalnak

Gyenge hasadásán egy rést tapasztalnak,

Amelyet megannyi idők elfolytába

Senki sem vett észre abba a szobába.

De tám a természet titkos kamarája

Elrejtett javait ezektől sajnálja.

Olyatén titkosan vajjon teremthetett,

Amit fel nem lelne az okos szeretet?

Nem sőt soha az íly szerelmetes párok

Szívét el nem rejtik semmiféle zárok.

Sőt, te szerelmes szív! még ahol a szélnek

Gyenge fúvási is általjárni félnek,

Szemes tanácsid még ott is a beszédnek

Nyájasságra szabad suttogást engednek.

De sírjál, Piramé! panaszolkodj, Thisbé,

Hogy szabados úton nem mehettek ki s bé.

Mondd: minket ez háznak itt az írigy fala

Vénus bús kohába bánattal aszala.

Kedvesem, az édes csókok és a vérnek

Tiszta indúlati, óh, hozzád nem férnek;

Melyek a sohajtás és a hideg falnak

Adott csók alatt e setétbe langalnak.

Óh, te átkozott fal! átkozott épűlet!

Testünk temiattad most nem egyesűlhet

Óh, irígy kövei a fundamentomnak,

Miért nem engedtek hív kívánságomnak?

Óh no, mi volt, hégy két kedves kedvesének

Csókjára, látásra együvé mennének?

Így az irígy fallal lett panaszos hadnak

Utána bánat közt hallgatva maradnak.

Így az elhűlt falra, mikor elhallgatnak,

Sohajtással forró csókokat raggatnak;

Míg ismét örömre más rózsás hajnalnak

Aranyos súgári más napot kicsalnak.

A harmatok, melyek egünk hajnalának

Siralmas szeméből jó reggel csorgának,

A meleg nap, ismét szárnyán a felhőnek,

Felső országába renddel mind feljőnek.

Piramis Thisbével a megszokott hellyen,

Hogy most is örömmel hív szívek betelljen,

Öszveűlnek s egymás fülébe a zúgnak

Hasadékján ürmös panaszokat súgnak.

De midőn végre az édes szeretetnek

Íly rabi életben már nem engedhetnek,

Okossággal módot keresnek, amelyen

Már feltett céljának kiki megfeleljen.

Rendelik tehát, hogy mikor az ég alja

Endimionjától Diánát elcsalja,

És mikor újjai a mákos álomnak

Ajtaiknál minden strázsákat elnyomnak,

Szabadságot, mellyel itt nem élhetnének,

Egész bátorsággal másutt keresnének.

Kerűljék, hogy távol légyen ama záros

Vaskapukkal épűlt babiloni város,

Ha pedig a strázsák közűl vehetnének

Szabadúlást, széjjel ne tévelyegnének,

Hanem csak a Ninus temető-helyének

Szélihez mindketten együvé mennének.

Közel egy terepély fehér szederfának

Sűrű árnyékába mindketten futnának,

Amelynek csendesen híves árnyékába

Egy zuhogó patak folydogál árkába.

Ezen okossággal végzett feltételnek

Mondásán mindketten örömmel bételnek,

De az ígért estve óhajtott órája

Kedvek ellen Fébust kűldeni sajnálja.

De végre a Fébus aranyos Ethonja

Gyöngyös szekerét a tengerbe levonja.

Már alig látszik, s a Babilon várára

Tűndöklik egynéhány halavány súgára,

Mely után a nappalt kergető estvének

Homályos seregi elkövetkezének.

Végre, eljöttével a setét éjjelnek

Mindenek szomorú, bús lárvát viselnek.

Ide s tova sokat a mákos álomnak

Altató újjai már mélyen elnyomnak.

Tehát Thisbe, látván strázsáit nyúgodni,

Kinyitván ajtait, kezde bátorodni,

És gyenge orcáját fályollal béfedve,

Otthagyja azokat már elszenderedve.

Fut a sírhalomhoz, és a mondott fának

Árnyékába gyenge tagjai nyugvának.

Őtet a szerelem a nádas bokornak

Helyén is késztetné maradni bátornak,

Amidőn, ímé, egy véres oroszlánnak

Tajtékos fúvási vad hangokat hánynak,

Amely felprédálván az ököraklokat,

Szomjúzott, ordítva keres patakokat,

Amelyet rettenve, hogy nem vala véle

Senki, Thisbe a holdvilágnál szemléle.

Fut rezgő lábakon egy vadas barlangnak,

Setét barlangjába rettegve lappangnak.

Míg tántorgó lábát futni siettette,

Vékony fátyolatját Thisbe elejtette.

Ezt, mikor a szomjús oroszlán torkának

A vizek bőséggel jó italt adának,

Visszatér, meglátja, és a véres fognak

Tajtéki közt mérges hangok csikorognak.

Azon véres szájjal midőn elmocskolja,

Körmeivel ízről-ízre darabolja,

Azonközbe menvén Piramis magába,

Hányja-veti eszét íly kedves útjába.

Mit? mond a többek közt, lám, amit én kések,

Ím, kipótolják azt a serény lépések,

Talám már az egek bút reám nem hoznak,

Vélem, hogy bánatim örömre változnak.

Hát hogy elébb-elébb lábai haladnak,

A porba nézi a nyomait a vadnak,

Melyre rátekintvén sűrű halaványja,

Változott orcáját az egekre hányja.

Hát mikor a Thisbe véres patyolatja

Kétséges szemeit arra csalogatja,

Felkiált, mondván: most ezen setét éjjel

Két szerető szívet lát gyászos veszéllyel!

Óh egek! javára pedig az életnek

Méltóbbak már ennél kicsodák lehetnek?

De jaj, mit beszélek? mikor én vétettem,

Thisbémet, szerelmem, veszélyre kitettem

Én vagyok megölőd, Thisbém! vagy gyilkosság!

Ártatlan véreid kezeimet mossák,

Vakmerő szavaim a halálnak adták,

Melyek íly veszélyre szeretni nógatták.

Hogy elébb kijönnék, óh, lábaim ennek

Végbevitelére semmit sem serkennek.

Te, a vad ligetek s berkek oroszlánja,

Ha kőszikla szíved éltemet nem szánja,

Ti vadak! mindennek aki koholója

Valék: légyetek most testem koporsója.

Ezen testet, melyet táplála a vétek,

Mardosó kínokkal itt megemésszétek.

De mit kések? lám, a bátrak a halálnak

Rettentő szívével mindég bátran állnak.

A Thisbe fátyolát íly bátor szavára

Felkapja, s akasztja azt a jobb karjára,

A mondott fához a buborék életnek

Végetvetni készen lábai sietnek.

Thisbém! szerelmem! te érted nem sajnálom,

Már nékem is éltem csak egy képzelt álom.

Így minekutána szívől kesergette,

Számtalan csókokkal a ruhát illette.

Most hogy válhatatlan szerelmem kitessék,

Ezen ruhát buzgó véreim megfessék.

És hogy a gyötrelem már ne kínozhassa

Szívemet: ím, e vér e ruhát áztassa.

Ekkor hát hirtelen, minden késedelem

Nélkűl, végbemegy a halálos sérelem,

Mert oldalán lévő villogó szablyának

Markolatján gyilkos kezei kapának.

Egyszerre mély sebbel általvereték a

Gyilkos fegyver által ártatlan ágyéka.

És mikor a zőldes pázsitokra annak

Gyenge tetemei hamar ledobbannak,

Pirosló vérei, amelyeket tőltnek

Tagjai, széjjel a levegőn süvőltnek.

És mikor ennek a fecskendező vérnek

Cseppjei a fának ágaihoz érnek,

Mely gyümőlcsöt a vércseppek megmosnak,

Tetszenek tírusi bársony-szín pirosnak.

Azomba Thisbé, hogy ő is meg ne csalja

Kedvesét: a menést magának javallja,

És miket beszél, már feltette magába,

Mely szerencsétlenűl járt vala útjába.

Hát már azon helyen, abban a cserében,

A változott színű fa tűnik szemében.

Kétséges szavakkal mond: vajon e fának

Árnyékán az elébb tagjaim nyugvának?

A patakot látom, de jaj, egek atyja!

Réműlt szemeimet ott mi háborgatja?

De midőn rettenve ártatlan barátja

Testét hív vérébe fetrengeni látja,

Hogy a nagy fájdalmak róla nem engednek,

Haldokló szemei immár nehezednek.

Sárga halavánnyá vált, és ajakára

Már alig szolgált egy kis éltető pára.

Tagjai ennek a merő szeretetnek,

Mint a nyári levél, irtóznak, reszketnek.

Belől már bús szívek zavart gondolatja

Tanácsit, mint habot tengeren, forgatja.

Lábai messze most e siralmas fának

Árnyékától, messze most szaladhatának,

De ismét azok a tartós szeretetnek

Láncával mindenütt együvé köttetnek.

Gyenge mellyén mindjárt méltatlanúl verve

Nevekedett szörnyen bús szíve keserve.

Közelítvén hozzá leeresztett hajjal,

Siratja kedvesét kettőztetett jajjal.

Keserves jajjait, sok jajok között e’

Már szintén a meghűlt sebekbe tőltötte.

Csókjait a fagyos orcákra raggatja,

Melyek közt íly gyászos szavait jajgatja:

„Piramus, Piramus, kedves virágszálom!

Hát már élted nálam csak egy múló álom?

Óh, szerencsétlenség bizonytalan kára,

Mi vethette élted íly forgó kockára?

Piramus! szerelmem, ébredj fel, Thisbének

Zokogó szózati téged serkentének.

Halld kedves szavait édesed szájának,

Hangjára, óh, bár még szemeid nyílnának.”

Haldokló szemei a Thisbe nevének

Hallására egyszer felemelkedének,

De ablakait a halál erőszakja

Örökös álomra csendesen lerakja.

Thisbének pedig hogy könnyhullása szűne,

Véres patyolatja bús szemébe tűne.

Felkiálta, mondván sírva: „A szeretet

Téged ezen gyászos ágyadba fektetett.

Ezt (óh kedves párom) a tulajdon karja

Én értem e gyászos hant alá takarja.

Én magamon semmi szerelmet nem szánok,

Charonhoz ővéle indúlni kívánok,

Sőt érzékenységim a kínos pokolnak

Gyötrelmiből érte mindent megkóstolnak.

Nékem is gyenge lész arra gyenge karom,

Hogy véle éltem elvégezni akarom.

Gyászba borúlt szülénk! minket ez az éjjel

Örömünk közt láta íly szörnyű veszéllyel.

Atyai szívetek hajoljon egy szónkra,

Méltóztasson minket egyes koporsónkra.

Ne irígyeljétek, hogy éltünk e párka

Elvágván, béfogja testünk setét árka.

Vénus csalárdsági akit így meglopnak,

Te, gyászos fa, maradj annak itt oszlopnak.

Így a gyilkos fegyver által halál pontja

A keserűséget vérével kiontja.”

Akkor az ő kedves Piramus barátja

Meghűlt testén magát gyengén elbocsátja

És gyengéded csókját nyújtván hív párjának,

Gyenge lehelleti széjjel eloszlának.

Így szerelmes teste ámbátor elhűle,

De hamvok a setét sírba egyesűle.