PIROS GYÁSZ ÜNNEPÉN

Nincs Tavasz-zengés, úr a némaság

S alázata vert és fojtott dühöknek,

Ágyúk, idők, koporsók és erők

E földön már régtől nem dübörögnek.

És sohse volt itt még süketebb Március.

Lám, régi, hű, dühös dalosotok,

Én lelkeim, most is így kezdi a nótát,

Megfúladtak még sikolyaim is,

Sűrűsödnek a nem-kivánom órák.

Nem magam féltem: ifju benneteket.

De ti vagytok még gyászban is vigak

S ti, gyermek-arcú papjai szivemnek,

Ha gyáva volnék, ne ekhózzatok

Csak volt versimre, kik várón pihegnek

Tavaszos, drága, szent álmaitokon.

Mely bűnökről tudhatnék szólani

S rántani le sorsos kezekkel fátyolt?

Az tudja, ki mostanság igazán

Nagyon sokért és nagyon-nagyon gyászolt

S ki mégis tépni hiteket nem akart.

Hiteket tépni? nem, ezt az Adyt

Nem fogja látni se barát, sem ellen,

Itt, lelkeim, itt ti előttetek,

Szivetekben, e bátorságos helyen,

Nem lehetek, míg élek, bátortalan.

Ha gyász, piros gyász, úgy van, úgy legyen,

Mert ha ezerszer próbálják, akarják,

Letaposni nem tudták még soha

Tavasznak s Vérnek örök forradalmát

S keresztfáról a sóhaj is lázitás.

Lázíts, keresztre-vonszolt Március,

Lázíts, szörnyű szava a némaságnak,

Üzenj harcot, fojtott, gyászos dühünk,

A tomboló, a hajrázó brigádnak:

Még magyar Tavasz sem préda latroké.

Még itt a gyász, még itt a ravatal,

Még élünk itt, táborok néma dacban

S ha megállunk a ravatal körül,

Néma éltünk sikoltoz szabadabban,

Mint ezernyi bérelt és gonosz torok.

Piros gyásszal ünneplők, lelkeim,

A vért, a kínt, a gyászt tartogassátok.

Ki fog csordulni a magyar kehely

És negyvennyolc óta is fog az átok:

Jól átkozzatok és jól készüljetek.