Plato olvasása közben

Való-e a világ körültem

vagy tán az álom a való,

s e napsugáros, kékes űrben

a durva hajsza a csaló?

Akkor tün el igaz világunk,

ha reggelenként ébredünk,

s akkor igaz valónkba látunk,

ha álmokat néz húnyt szemünk?

E vad tülekvés-e az élet,

vagy az csak egy álcás halál,

gyötrött valónk csak akkor éled,

ha silány rög porba száll?

Hol a hely, mely titkunkat ója,

az égben, az ó sírokon,

s az ember, e bolygó lakója

az éjjel, a földdel rokon?

Az élet oly csodás, tünékeny,

száll mint az omlatag homok,

felleg, derű jár fönn az égen,

az alkotást váltják romok.

Hajunk ma éjszin, mint a holló,

holnapra ősz, s a sors ledönt,

minden csodálatos, leomló,

mit hordoz hátán itt e föld.

Estente meghalunk az ágyba,

s reggelre már mások vagyunk.

Mind változunk zokogva, vágyva

és nem találjuk - önmagunk.

Ezer titok közt fázva, gyúlva

botlunk, bukunk mindannyian.

Mind látomány lenn, ami durva,

s a láthatatlan az, mi van.