POGÁNY-KÚT

Sárospatak tetőin, hol a gerézd fizet:

Javában állott a bő, a várva várt szüret.

‘Egy híja száz a hordó! sajtó, kosár tele,

Tudom, hogy a kerekszám bőven kilesz vele;

Ezt híják bő szüretnek, ezt ám fiúk! mikor,

Hordó szükében, a must a kádakon kiforr,

Mely édes, mint csak a méz, amellett meg tapad,

A lép se fogja össze jobban az újjadat!’

A tűz körül sürögvén, imígy hangzott vala

A jókedvű hadastyán, az agg vinclér szava.

»Bátya! jól mondja a tüz s még úgyis alhatik,

Pogánykutról ha tud, hát beszéljen valamit!

Mert tudjuk, mily bort szűrünk itt a bérc oldalán,

De a név hogy ragadt rá? kelmed se tudja tán!?«

‘Tudom biz én! Ha szóban bor van, meg háború,

Már akkor a beszédet csak hadd reám fiú!

Kit elvitt a gohértól a kard, meg a nyereg:

Ismét csak a gohér- és kapához tére meg.

Szerettem azt is, ezt is... de halljuk a regét:

Pogánykút hajdanában honnan vevé nevét?

Sok háborút viselt a

Magyar nép egykoron,

Csúfot tevén nem egyszer

A jó szomszédokon;

Egészen vériben volt

A háborúskodás:

Ő bánta mást, ha őtet

Nem háborgatta más.

Ha kardját megpróbálni

Nem volt kinek fején:

Ugy egymást fojtogatta,

Tulajdon tűzhelyén:

S hallátok úgy-e hirét,

Hogy a kontyos pogány

Másfélszáz évig ült a

Visszás magyar nyakán?’

»De bátya! a regére

Igy reggelig se jut,

A kút felé előtte

Járatlan már az ut!«

‘Igazság...! már beszélem

A gyász történetet:

Mikor volt? nem tudom jól,

De rég történhetett;

Hegyalján híre fut, hogy

Imitt jön a török...!

- És a levél az ágon

Hiába nem zörög! -

A megrémült lakosság

Kipusztitá lakát;

Elrejtve, földbe ásva

Féltőbb tulajdonát;

Erdőkbe, nádasokba,

S barlangba rejtezék;

Meg is jött nemsokára

A ronda csőcselék.

Hogy épségben maradna

A bérc arany-leve:

Gondoskodott felőle

Sok gazda eleve;

Hegyalja emberének,

Ugy most, mint akkor, a

Legféltőbb kincse lévén

Hatalmas ó bora.

Pogánykútnál a bércen,

A bortermő vidék

Legjobb pincéi voltak

Azon időbe’ még.

De mind elpusztulának,

Mert régi a dolog!

- Ma is még néhol a föld

Oly hangosan dobog;

Elég az hozzá, borral

Mind telve voltanak;

Egyszer csak ugy gurúlt le

Hordó meg átalag,

A hegynek oldaláról,

S az aljig meg sem állt...

Holott a gazda számos

Mély gödröket kapált;

És a forrás vidékén,

A bokrok közt, sokan,

A hordót földbe ásták

Nagy fáradságosan.

A rút pogány, dühében,

Pusztíta, égete,

- Gyászos lett mindenütt a

Vidék tekintete. -

Bércekre, hegyre mászott,

Az erdőt felveré;

- Magát mutatni, még csak

Egy lélek sem meré. -

S véletlenűl, a hosszú

Kalandozás között,

Hol a bor volt temetve,

Ezen vidékre jött;

S itt, a rút fajzat, addig

Szaglált, ólálkodott,

Hogy meglelé az áldott

Italhoz a nyomot.

Az a jóféle aszú

Beh is kár volt neki!

Nem szántam volna mind a

Nyakát tekerni ki!

Mert nem tekintve semmit,

Szabad, vagy nem szabad:

Ivott, mint a szivárvány,

Majd hogy meg nem szakadt

És annyi gyűlt a kuthoz,

És annyi bort bevert:

Hogy, mint a zsák a szérűn,

Egymás hátán hevert.

Lopózva két magyar jött

Most a forrás felé,

Edényét hűs vizében

Hogy megmerítené;

S a búvó rejtekekbe

Hogy megvivék a hirt:

Fegyvert fogott kezébe

Legottan, aki bírt;

S a részegült cudar nép,

Kevés idő alatt,

Vérébe, borba fulva,

Hevert a fák alatt.

A tájról nemsokára

Eltisztult a pogány;

S lakába tért meg a nép,

Sok szenvedés után.’

Elmúltak a futások, a háborús napok,

A régiek kidőltek, mi élünk általok!

De ott, hol a pogány vér hajdan ömölt, maig

Pogánykutnak a hűvös bérc-forrás mondatik,

Mely futva bokrok alján, csavargó árkot ás,

S jót-jót iszik vizéből az eltikkadt kapás.