POGÁNY VAGYOK

Pogány vagyok. Nincs bennem semmi

Alázatos, tömjénszagú;

Zsolozsma, zsoltár, istenesdi

Nem ejti lelkemet rabul.

Nem verem én bűnbánva mellem,

Nem mondok szánom-bánomot,

Olcsó dicséretét se zengem

Annak, ki - majmot alkotott.

Nem ejt meg engem semmi földi,

Se földöntúli hatalom:

Az eget ostrommal bevenni,

Nem lekoldulni akarom.

Nem járok templomaitokba,

Miket a hízelgés emelt,

Bálványotok előtt a porba

Lelkem sohase térdepelt.

A földön úr szolgái vagytok,

S urat imádtok mennyben is;

A szív, a szolgaságba hajtott,

Csupán a zsarnokokba hisz.

Szeretek én, s ti hízelegtek,

Csúsztok ti, míg repülök én!

Imátok lenn a porba reszket,

Fönnszárnyaló enyém.

Arcotokon a kegy malasztja;

Fő vágyatok a nyugalom:

Én nem születtem hódolatra;

Szívem örök forradalom.

Pogány vagyok. Dac ül szememben,

Gúny és harag rezg ajkimon;

Pusztító tűz feszíti mellem,

A harcok élvét áhitom.

A gyűlöletnek óceánja

Csap olykor át a szívemen;

A viharoknak orgonája

Játszik most benne rémesen.

Mert gyűlölöm sivár világtok,

Amelynek neve: unalom;

Ásító kéje nekem átok,

Rothadt nyugalmát eldobom.

És gyűlölöm a lomha szörnyet,

Gyűlölöm arcod, rút Közöny!

Rég fekszi tetemed a földet,

Gőzébe hal milljó öröm.

S gyűlöllek téged, korcs Alázat,

Törpék álarca, pórerény!

Hiszen te adtál kúszni lábat

A Gyávaságnak, látom én.

És gyűlölöm a Szolgaságot,

A bűnök bűnét mindfölött:

Haragtól reszketek, ha látok

Egy elnyomót vagy görnyedőt. -

Pogány vagyok. Merész szememben

A szép Igazság szomja ég.

Istennő az; ha fátyla lebben,

Gyönyörbe tör a föld, az ég.

A szeretetnek óceánja

Csap akkor át a szívemen;

A teremtésnek orgonája

Szól mostan oly fönségesen.

Megzendül a szférák zenéje;

Az égi gömbök szózata,

Zokogva, zengve hull beléje

Az örök fájdalom maga.

Megnyílik a világ köröttem,

A légi kárpit széthasad,

Lebegni szigorú körökben

Látok csodás, nagy tárgyakat.

Nem tárgyak ők, dicső személyek;

A régi istenek talán:

A lelkük test, a testük lélek,

Tapintom s mégis látomány.

Alattam a föld is kitárul,

A por rajong, a kő beszél,

Jelt ád a némaság magárul,

És fölragyog a titkos éj.

A mélység mély szivét kitárja,

Leveti lepleit az Ég...

Úgy érzem, egy világ királya,

Ugy érzem, egy isten levék.

Természet! Élő templomodban

A tárgyak lelkét szíhatom:

Szent falaid közt égre lobban

Minden leláncolt hatalom.

Határtalan nagy templomodban

Az isten testét érezem;

Szivem szivével összedobban,

Szemébe néz ihlett szemem.

Világok teste lett a testem,

Amit látok, az mind enyém;

Átcsapnak a lángok felettem:

Égek, de el nem égek én!

A lelkek lelke lett e lélek,

A szívek szíve lett e szív,

Az ember bennem istenné lett,

Olimp dicső követje hív!