Pokol felé

Nászútra viszlek, édes, drága szívem,

szálljunk be, prüszköl a tüzes vasút.

Ne félj, ne félj, borúlj reám szelíden,

így tán nem fáj úgy e borzalmas út.

Egy harmadosztályú kupéba szállunk,

az éjszakán kénlánggal enyhitünk,

ónszín az arcunk és fakó a szájunk,

a vasutas lecsípteti szivünk.

Megyünk, megyünk már a pokol felé,

nagy háztetőkre, tengerek elé,

a horpadt mozdony száguldozva pompáz.

A vastányérra sírlámpát csapott

és a kazánnál fogja a csapot

s parancsolóan áll egy szörnyü csontváz.

Tovább, tovább! De hallga csak, mi ez?

Ájult sóhaj, fuldokló suttogás,

halk síri nesz...

Ne nézz ki az árnyfödte ablakon!

Künn részegen táncol a megbomolt

sok szélmalom.

A szürke réten ciripel a tücsök,

a bús mezők az égre lehelik

nehéz tüzök.

Valami űz, egyszerre tűz lep el,

ma a dühöngő, fellázadt pokol

még ünnepel.

Manók kisérnek a sötét utig,

leányszobád holt álma integet

és búcsuzik.

Hajadban egy fekete liliom...

Parázna éjek bíbor lángja ég

künn a sikon.

Már itt vagyunk. Ez a pokol-torok.

E szürke tájon minden oly beteg,

a liliomok sárba fekszenek,

lenn lámpafényes éjjel háborog.

Fehérlő fátyolod nekem adod,

halkul a bús, süket mozdonyzörej

s ím vaskarokkal, égve átölel

fantasztikus, szomorú lovagod.

Menjünk le már, menjünk le a pokolba,

szél zúg, pogány nótát imádkozom.

A kékülő ég lámpáit kioltja,

borfolt, hamu van a dúlt abroszon.

Menjünk le, ott van az út a pokolhoz;

hűvösszagú és vaksi pinceszád,

utánam jössz, ajkad hiába morcos,

lávát lehell reám picinyke szád.

A szűk uton, a szűk uton előre!

Nedves, sötétlő, szalmás, csorba kőre

királyi trónt gyönyörrel ágyazok.

Megtört szivek trónussá halmozódnak

s a kárhozott, fulladt dorbézolóknak

kékszínü fénnyel égnek majd azok.