POMPÁZÓ, LUSTA, ÉDES ALKONYAT...

Pompázó, lusta, édes alkonyat

Arany szeme méláz a lomb közén át,

De roppant árnyak, feketék és némák,

Cammognak már a vén erdő alatt.

Alaktalan vad alakok, a fákhoz

Dől szörnyű testük, és sóhajtanak;

Szegény, vak rémek, mit óhajtanak?

Tétova, ferde, nagy karjuk kit átkoz?

Ó, a sötétség! érzed? zűrös árja

Átömlik rajtad: minden pórusodba

Betódul, hűsen, selymesen, suhogva,

S szived átfonja fekete hinárja...