Pontyi szerelme.

Csak földi kény, mely az időt emészti,

Tükörben él, s a hold szarvára ül,

Hős Pontyi nagy szivét gyors lángra készti,

Ha jót hörpent a kancsó öblibül;

De a késő bút csak akkor tenyészti,

Ha lelke fogyni kezd erszényibül,

S a szép, ki oly sokat, szépet igére,

Hitetlen simul gazdagabb melyére.

Furcsa kény az, mely Pontyit huzza vonja,

S gőzzel hízlalja sovány életét;

Minduntalan más szépnek pillanatja

Vágyakra költi kitömött keblét,

Mi szépest tud, sebten elmondogatja,

Bár annak maga sem hiszi felét;

S ha erre a kedves csókot ád néki,

Meghallják azt Pestnek minden vidéki.

Minden utczában jár egy ideálja,

De vágyása mindenütt el nem sül,

Azért ő azt csak messziről csodálja,

S pápaszemmel módissan frígyesül.

A szép házáig nyúl akkor a pálya,

S ha elfárad, egy szegletkőre ül,

S mint a kis macska tejfeles fazéknál,

Ólálkodik a szépnek ablakánál.

Édes-magához tartott bízodalma,

Szivét szapongó gőggel élteti,

Szeret, ha bár atya vagy férj tilalma,

Kakastűzzel odábbra döngeti.

E bús emléknek az marad jutalma,

Ha sorsát bús rimekbe öntheti.

S a recensensek bár miként lármáznak,

Versében a szív s az indúlat fáznak.

Igy sok kosárt, melyet buzgón elzára,

Dallá farag kobozza húrjain.

Sóhajtva néz a kedves birtokára,

Mosolyogja bár az másnak karjain.

Nem csügged ő, sőt írt lel fájdalmára

Olcsó nyelvek magasztalásain,

S míg a fület sérti zengése bája,

Bús hitelezők morognak reája.

S imé! segédet hoz alkalmai ének,

Mert sok erkölcsöt hintnek hangjai,

S mint annyi pillangóit érdemének

Tovább adják a gyávák szavai.

Tágasabb útat nyit már szerelmének,

Ha nőttön nőnek földi javai.

Hizelkedve lép nagyok küszöbére,

S büszkén magának repkényt csap fejére.

S a mit teremtve mások munkáiból

Nagy készséggel összelopott vala.

Valóság lészen részeg álmaiból,

S megnyílt neki a hírnek hajnala;

Előlép mint denevér lyukaiból,

Hogy más érdem sülyedjen általa,

És választott kedvese a dicsőnek

Lenne siralma minden ismerősnek.