Porszem a Szaharából

A Szaharában jártam egyszer, régen,

A napperzselte sivatagfövényen.

A pusztának a Számum nekivágott,

Megálltak remegve a karavánok.

A homokot a szél seperte zúgva,

Meglapult ember, állat összebúva

Én kitártam a kebelem a szélnek,

A szélkavarta, roppant, üres térnek.

Akkor, nézve a nagy kietlenséget, -

Egy vándorporszem a szívembe tévedt.

Ő megpihent, a szívem védi, ója -

De lettem én a földnek bujdosója.

Örökkön-szomjas, elátkozott lélek,

Akit a Számum hagyatéka éget:

Egy porszem csak, de szívemhez tapadt

És benne van az egész sivatag.