Poshadó kisváros a zöldben

A két fa közt a Mária-szobor

mint csipkés fülke zöld lombjaiból

imád Istent, s az égen a barokk

felhők arany cirádák s angyalok.

Régi présház: vinis hujatibus

s bús kulipintyó fönn a dombtetőn

bitangul: az egész hegy gazban usz,

mely lábánál az ósdi temetőn

kiárad, és - mindent elöntve, vad

csőcselékmód - fullasztón összecsap.

Dult sírtáblák hányódnak odalenn,

mint kőtutajok a fűtengeren,

s még lentebb a városka, melyre sok

poéta mondaná, hogy épen oly

temető mint amaz, hol „lomb susog”

s fehér kövek közt fojtón körbefoly,

poshadást rejtő kövek közt - de én

tudom, hogy ez is élet, mint ahogy

élet a lomb amelybe belerogy,

sírban a féreg, sír fölött a gaz,

és akármire nézhetsz, élet az;

hegyen a szőllő, pincében a must,

s tekintsd a fölburjánzott juniust!

Ennyi élettel mit akar az Ur,

fakasztva egyre céltalan s gazul?

vagy kell a rossz, s kivánja Mária

hogy legyen miért imádkoznia?

vagy kell a jó, s árny nélkül isteni

ecset se tudna fényeket festeni?

Pedig nézd, nézd, hogyan fest! Szétszalad

egének abroszán az esti bor:

s most színes égen, arany fák alatt

maga sötét a Mária-szobor.