POSTADAL.

Zárt szobában, únalom közt,

Mig sok ember tespedez,

És szemétől a komor fal

Annyi szépet elfedez:

Völgyek, erdők és folyók közt

Vígan hajtok addig én!

És örömet nyujt az élet

A természet nyilt ölén.

Víg danára nyílik ajkam,

S merre hajtok, száz szekér

- Postasípom nyers dalára, -

Mind utat nyit, mind kitér.

Úti táskám rejtekéből

Bú, remény csak úgy repűl,

Jövetemre sok vidám arc

Elborúl, sok felderűl.

Sok szülét, rokont, barátot,

Édesen megnyugtatok;

Messze földről ennek, annak

Szíves óhajtást hozok.

A sohajtó lányka keble

Boldog érzelmekre kél,

Ha táskámban kedvesétől

Van egy édes kis levél.

A pazar fiú reménnyel

S nyugtalan vár énreám:

Mert a rég várt örökséget

Érkeztemmel kapja tán;

S mindezekre semmi gondom...!

Dudorászva dalra dalt!

Vígan hajtok, nem cserélek

Sok emberrel hívatalt.