Pozsony

Szép város, ott a széles Duna partján,

Kedves, ki benned élt, mindenkinek;

Előttem állsz, forrongsz, zsibongva, tarkán

És lelkem’ falaid közé viszed.

Sok régi emlék, mint varázsütésre

A feledés sirjából felbukik;

A képzeletben látlak felidézve

Vratizlávtól a »moriamur«-ig.

Viharjaid kiálltad ezer évnek,

Láttad, hogy a szerencse mily hamis;

S állsz mosolyogva, mint kies vidéked,

Szivre a régi, - kár, hogy ajkra is!

De az a várrom s komor ősi dómod

Beszélő némasággal hirdetik:

Szivek kihűlnek, inganak a trónok,

S a haza lángja akkor is hevit!

Mikor földed’ még Nagy Lajos tiporta,

Királyok dísze, híres és dicső! -

S Mátyás, a Bécs-verő is innen oszta

Igazságot; - ez volt a szép idő!

Mikor még Pázmán, főpapok virága,

E dómban itt lengette biborát; -

Mikor még... feledés fátylát reája!...

Bús várromod beszélhetné tovább.

Hejh, a tekintetes karok és rendek

Mentéje már nem leng utcáidon;

Beszédes ajkaik némán pihennek;

Füszál se leng sok elfeledt siron.

Országgyülés, koronázási pompa

Megírva van csak, már nem látható.

A kis domb is, királyi eskü dombja,

Eltünt a föld szinéről, mint a hó.

Rég volt... a temető minden göröngye

Azóta, hejh, de sok halottra hullt.

S utódnak vágya nem rezdűl, se könnye.

Ugy érzi, hadd maradjon mult a mult.

Hiszen szép volt a kardok villanása

S a »moriamur!« - ám elhangozott;

Mig az idő csak egyre folydogálva,

Sok új törekvést, új eszmét hozott.

Most élni, élni kell e szép hazáér’!

Ez a magyar faj küzdelmes kora.

Óh, állj közénk te is! - Ki tenni ráér,

Pató Pált ugy sem ismeréd soha.

Légy híve rendületlenül hazádnak,

Ha volna is kivűle más helyed.

Állítsd meg utjokban, kik Bécsbe vágynak.

Hazánk határán így állj őrszemet.

Lebegjen rajtad jótékony varázslat,

Az égi múzsák szép uj csarnokán.

Katona nyelvén hirdesd a hazának,

Hogy itt minden más nyelv barbár, pogány.

...Lesz még idő, képzelmem messze szálldos,

Arról a szép jövőrül álmodom,

Midőn magyar lesz nyelvben is e város:

Pressburg eltűnik, s nem lesz csak: Pozsony.