PRÉCIEUX VERS A FÁJDALOMRÓL

Gondolom: lehetne szelíd vendégem, borús barát;

A tűzhelyhez ülnék vele langyos, télesti csendben,

Formásan, ezüsttálcán szolgálnám fel neki a lelkem,

Zümmögve panaszolnám sorsom, mint szamovár csüggeteg dalát.

"Mi lesz velem? - Még élek! - De nem bírom tovább!"

Gondolom, fegyverem is lehetne a fájdalom talán!

Görcsös kezembe ha egyszer írott zászlót szorítna

Valami álom-igazért könnyű halálba uszítna

Hit-sarkantyúval űzné tajtékos paripám;

És boldog hazugok hada vágtatna dalolva nyomán.

Vagy mint töviskorona fogná felemelt homlokom át.

Mint régi mártírokét, kik karjuk keresztbetéve

Várták az aréna vadját; kifordult szemükfehére

Már látta megnyílni az üdvöt, boldogok énekes honát.

Ó, misztikus kéje a kínnak, - hol keressem gloriolád?

Mégis, ha másféle, ősibb hősök igazibb csodája;

Lenne fájdalmam a gally, mely átnőtt szent fakírok husán,

Kik jajtalan, mozdulatlan, akarva-tagadó tusán

Tétlenebb, létlenebb létre, növényibb alakra válva

Visszaszenvedték testük az isteni közöny-halálba.

Ó, de mind mese ez! Volna csak tövis egy rózsán,

Tűzpiros rózsán, - amivel ablakon int be a kedves

És betérvén asszonyához, - gyermekin kegyetlen kézzel

Játszva lágy keblébe rejti és ráölel szorosan. - - -

- Perc, parázsló gyönyör te, százszor-eleven halál,

Mely lüktetve, sajogva a lét legmélyebb mélyire száll?

S a lélek döbben csudálatos csendben:

"Ez az ajándék! Ezért születtem!"

Mennyi szépség is lehetne tebenned, Szenvedés! - -

S míg parádézom itt, hogy így tudok írni felőle

Rendes rímet ragozva, - formásan, fínomkodón;

- Milyen szégyellve érzem, hogy hitvány, idétlen, suta,

Megcsúfolt, pellengéres, koszorútlan az enyim,

Mit rejtegettem és becéztem majdszinte éveken át -

- Minden cédalány kacaghat rajtam! Ujjal mutathat az utca engem,

Ki gyepük tarkálló gazzát ápoltam azaleaként! -

- Szégyen, hogy még mindig próbálom szépítni kudarcos multam,

Menteni régi hitem, alkudni gyengén, nyomorultan,

S a festett bálvány tört cserepeit reszketve illesztgetem! -

- Ó, inséges, bekerített, sanyargatott város az én szenvedésem!

Túl a falakon hetykén dőzsöl a tábor és gúnydalokat költ rám. -

Hát eltanulom tőle én is, - és rikoltom, nehogy sikoltsak

És danolom fuldokolva: "Hej, magam is így akartam!" - - -

- - - De régi, szép könnyeimért tudom; hogy mégiscsak kár volt!

Én szegény, forró jóságom, e léha gonoszkodásba hajszolt!

Eljátszott finnyásságom! Kis pávás önbizalmam!

Dolgaim fontossága! És minden!

Az életem!

De legalább megadatott nekem, hogy így tudom látni végre!

És írni felőle!