Prérívadászok

Megint kenyeres pajtások vagyunk,

de nem vadócok, nem a régi nyersek,

kurjongatással, poffal felhagyunk.

Az irkalapra írt szerelmi versek

is kiderülnek lassankint. Agyunk

lázas szavaktól zsibbadozva hemzseg

s megyünk, megyünk. Alig lengedezőn

kószál a szél a jószagú mezőn.

Erdők, mezők világa! Enyhe dombok!

A nagy folyónál zsong, zizeg a nád,

szunyogzenétől dong a parti zsombok,

(álmodban mintha most is hallanád)

a réten százszorszépek, tarka gombok,

emitt sárgállik egy pimpó-család,

az a boglárka, ez a hosszú ringó

az orbáncfű, amott a kék iringó.

Bámulnak, mint a kedves őzike,

zöldelnek, illatoznak, növekednek:

kapotnyak, menta, gyíkfű, tőzike,

csikorka, porcsin, zsombor, zsálya, lednek! –

Emlékemet még vajjon őrzik-e,

vagy rendre-rendre ők is elfelednek,

amint nem voltam hozzájuk én se hű?...

Mizsót, kökörcsin, kosbor, fecskefű...

Három évszak virága mind személyes

jó ismerősöm volt. Csalit, bozót,

havas, patakvölgy, lanka, terebélyes

erdők tisztása nem tiltakozott,

ha titkukat kutattam szenvedélyes

örömmel. A növényhatározót

minden sétán zsebembe szorítottam

s a tündérkéket néven szólítottam.

Az illat elszállt, csak a név maradt,

a lényeg eltűnt, itt maradt a lárva.

Mégis – idézvén most e szép nyarat

négy füstös, fojtó fal közé bezárva,

úgy rémlik, füttyöt hallok s madarat,

patak csörög, lomb zúg. – Repülj csak, árva

robotos lelkem, merre vonz ama

néhány virágnév tündérbalzsama.

(Hát amikor hó púposul a fákon

s az ember vígan felköti a sít

s porzik alá a vad hepehupákon

s a szél fütyülve karmol és hasít!

Farkas-szabadság volt az én világom,

mely szívet edz és orcát hamvasít!)

Kötelesség! Csak ez a szó ne rágná

fülemet, rögvest indulnék világgá!

Mennék, mennék, mint akkor délután,

mely szép volt, Isten a megmondhatója.

Elől a kislány, én a lány után...

...Ilonka ujjong: – Nézd csak, gólya, gólya! –

– Hol van? – s az égre sanditok bután.

– Ni, ott sétál a békák pusztítója! –

– Ahá! – s kacagva firtatjuk, miért

oly méltóságos, peckes és kimért.

Lesből figyeljük, mint prérívadászok.

(Ez ismét olyan indián dolog.)

Súgom: – maradj, én csendben odamászok. –

– Hogy is ne! – súgja vissza és dohog.

Egyszerre szánkra fagynak a vidám szók,

lopódzunk négykézláb, szívünk dobog,

a nagy madár meg, mint a gólya-illem

kívánja, hetykén féllábára billen.

Elvétve mozdul, lassan lépeget,

a röghöz kattan hosszú dárda-csőre

és hozzá olyan súnyi képeket

vág, mintha látná a lomb közt előre

kúszó-mászó rézbőrű kémeket.

Amint kilépünk a szabad mezőre,

rettenve rebben s rémülten, vakon

elnyargal nyurga gólyalábakon.

Mi persze rögtön üldözőbe vesszük.

– Te arra fuss és vágj elé, ha tudsz! –

– Törött a szárnya! – Nehogy eleresszük! –

– Vigyázz te, ott egy szántóföldre jutsz! –

Mikor szorító gyűrünk már egész szűk,

erőt kettőzve száguld, mint a strucc,

majd hirtelen felborzolódva, zordul

megáll és elszánt dühhel szembefordul.

Tudom, hogy elborzaszt a borzalom,

– ahh, olvasóm! – melyet a harci tények

felsorolásával okoz dalom,

de hidd el, minden megfelel a ténynek,

amivel itt ideged borzolom.

A vers az époszok s lovagregények

fenséges dübörgésébe csap át,

zúgván az ádáz, öklelő csatát.

A grifmadár, mint megveszett boszorkány,

bősz, csattogó csőrrel nekünk esett,

süvítve forgott, őrvénylett az orkán,

mit szárnyával szemünkbe verdesett.

Ilonka rítt, ahogy kifért a torkán

s bevallhatom, a hökkentő eset

bennem se keltett nagy derűt. (Ne tessék

azt hinni, hogy könnyű a hősiesség!)

No, rajtad múlik, fiatal vadász,

hogy Old Shatterhand és a többi hősök

méltó utóda légy s amerre jársz,

tábortüzeknél indián regősök

zengjék a híred!... Majd kitört a frász,

hogy elgáncsolt egy korhadó fatörzsök

s látszat-vitézül én korántse rest

ellenfelemre buktam egyenest.

De mindegy! Most már nem megyek le róla!

Vágások érnek, égetők, marók...

Belécibálok... szétrepül a tolla...

köpök... zihálok... győzni akarok.

– ...Már karjaim közt vergődik bomolva,

csőrét szorítja reszkető marok:

a lángokádó, gyilkos grifkakasból

megtört fogoly lett és – Ilonka tapsol.

Tapsol s a hangja mámorral tele:

– Vigyük haza! Enyém a harci zsákmány

s úgy-e, enyém a dicsőség fele?! –

Tombolva táncol, mint egy vad kozáklány,

még a füle is megpirul bele.

...A balhüvelykemből meg, mintha csákány

csapása zúzta volna szét, kövér

patakocskákban csurdogál a vér.

Elrejtem, hogy a kislány meg ne lássa

és titkolom, hogy ég, sajog a seb.

(Ma is látszik még keskeny forradása,

mint fordított ruhán a régi zseb, –

de jaj, hány sebnek nincsen gyógyulása,

sőt napról-napra kínzóbb, mérgesebb,

belül rejtőzik, izzó szénre válik

és vérzik, vérzik, vérzik mindhalálig.)

Mucius Scaevola példát mutat:

mi, férfinépség, ne sokat nyafogjunk! –

Ilonka, mint egy furcsa, nagy ludat,

cipeli gornyadt egyiptomi foglyunk

s míg vérem jelzi hosszan az utat,

arról cseveg, hogy “békát kéne fogjunk”.

Végre elérjük tágas kertjüket

s a gólya ismét szabadon üget.

Lucskos sebem mind lüktetőbbre fájul

s egész valómban szenvedem a kínt.

– Kötözd be! – mondom. Ő kezem után nyúl,

halálfehérre váltan rátekint,

majd meginog s a puha gyepre ájul.

Ébresztgetem, becézem, míg megint

a régi nem lesz arca pírja-hamva,

aztán apámhoz indulok rohanva.

Nem tudtam akkor s nem tudtad te sem,

kis pajtásom, hogy pár év mulva formás

ajkad közül szivárog csöndesen

a vér, e mélyről buggyant, forró forrás

álladra csurran, majd tűzveresen

párnádra foly, mint kézimunka-varrás

rőt csíkjai, bíbor hímzései

s az orvos jötte immár kései.

Azóta lelked, e nyájas kisértet

és cérnavékony, kissé vontatott

hangocskád oly kitartóan kisérget,

mint néma pusztán hold a vonatot.

És néha gyorsan hátranézek, érted

kutatva, mert érzem: két meghatott,

nagy, csillogó, örökké gyermeteg szem

figyel, amerre élek és öregszem.

Most is itt állsz, kis indián ara,

és hűs lehelleted hajamba borzol,

halkan dudol az angyalok kara,

szólnak csengők, ezüstből, tiszta bronzból

s két kis copfodról csillag-zuzmara

hull írásomra, amint hallgatózol

szívemen, mely most rímmel játszogat

s nézed rajtam az ifjú ráncokat...

Jaj, holtaink, az élet fut merészül,

nem torpanhat meg nálatok, ki él.

Jó, kedves arcotok porrá enyészül

s a gyászoló, ha sürgeti a dél,

búcsut vesz hantotoktól s – enni készül...

Szűzi neved szép emlékeinél

e dal sem állhat félbeszegve, csonka

oszlop gyanánt. – Nos, ég veled, Ilonka!