Privata

Balgán mi az idő lenézett kincsét

megunt játékkal éjjelig lopók

a társaságban feledkeztünk ismét,

bár azt magunkban annyit korholók.

A fesz kibomlott. Pajzán lett a játék,

habár a régi volt az únalom:

a szeretet s a megértés hiányzék,

mint mindenütt e sárgömboldalon.

(Virág a parkett szőnyeglepte útján,

kővel börtönzött földből nem fakad.)

Te voltál köztünk a legszomorúbb tán, -

te tetted legvidámabbnak magad.

Fürtöd kibomlott. - Ajkad félig nyitva. -

Gyöngyöző orcád égett, mint a tűz,

de kezed jég volt. S egész tested inga,

mint szélborzásra naptól tikkadt fűz.

S szeles, pogány játékodtól lihegve,

mint Aphrodíte pásztoréj után,

ugy álltál, részegségig ingeredve,

te éjszemű, sötét cigányleány.

S eszembe jutott régi merevséged,

a fagyos napok s forró éjjelek,

s mi úgy gyötört, először látva téged,

most újra érzem.

Hogy nem értelek!