PROF. SÍPOS PÁLHOZ

Manicheussá lettem, s azt hiszem,

Azt vallom, amit új religióm

Hogy higgyek, valljak, nékem is parancsol;

És amit vall szám, szívem is hiszi.

Eléggé ellenkezém: a fény levert.

Ám tedd meg a próbát, ha tartja kedved:

Üss, tömlöcözz, csípdestess vasfogókkal,

Állíts a tűzmáglyára, hogy megint

Nyájamhoz vonhass, melyet a pikárdi

Újító gyűjtött, én Manicheus,

Testestül, lelkestül Manicheus,

Hitem, ha kell, bármely kínos halállal,

Akármely gyötrelmekkel, megpecsétlem;

S a nyúzott bőrű Manes, hív tanúja

Vesztében, ismét megdicsőjtve lesz.

Két, két isten van; és bizony nem egy!

Szelíd az egyik s jóltevő; szeret

Segélni a jámbor botlón, s tévedésit

Megszánva nézi, s jobb ösvényre vonzza,

Gyakorta még ha rugdalózik is.

Kaján a másik, és bukásnak örvend;

Fénybe öltözik, hogy csalhasson, különben

Sötét alakban kullogván, ha hol

Prédát találhat, mely cselébe hulljon.

S e kettő verseng s harcol szüntelen,

S rabolja a másikának híveit.

Amannak sergét ész és fény vezérlik:

Ezért test, ördög és a fényes délben

Pusztitó döghalál dandárja küzd.

Csudáljam-e, hogy most ez, majd amaz győz?

Ez a hatalmas két ellenkező

Gyakorta harcol énmiattam is.

S a kormos isten, aki rényemet

Még minden rám-omlás alatt erősbnek

Lelé hatalmánál, most már agyamra

Tevé ki a célt, és azt ostromolja.

Bazalt alakját ismerem; remegve

Futok ő aegyptusi istensége előtt,

Mint a gyerek fut, amidőn az advent

Estvéjén rábukkan Szvat-Nikola.

S hogy annak a másiknak véljem őt,

Fehérb alakba kél mint a Velletri

Pallas csodált márványa, s az Azé,

Ki Pythonon nyert fényes gyózedelmet,

S a Vatikánt elhagyta a Louvreért;

De most nem tűrve a szentetlent tovább,

S pirúlva költözött egy újabb honba;

S igy súgja nékem kétes oktatásit.

Ilyenkor őtet nézem a fehér

Istennek, s elnyél a vetett kelepce.

Majdan magamhoz térek, s a csalást

Csalásnak ismerem, s uramhoz állok.

De ah megint új kín rohan reám,

Mert megzavart lelkem most azt gyanítja,

Hogy a fehér, kit híven tisztelek,

Csak álkép, és alatta a kormos űl.

Ismerd ki a leckén, oh te, kit tovább

Nem hánynak a habok! kitől jön az;

S tanácsod fojtsa el a kétségeket.

Azt hittem, és azt volnék hinni kész,

Ámbár gyalázatára van nememnek,

De a való: való, bár nem mosolyg,

Hogy népünk rabnép s nem szabad; hogy azt

Fekvése, példa, vére, kor vezérlik.

Pythagorassal most egekbe száll,

S csudálja sphaerák mennyei zengzetét,

Majd a baromhoz sűlyed, és alább;

S midőn szeméről a veszélyes hályog

Lehull, magát elundorodva látja;

S az érthetetlen mind így, mind amúgy,

Nem több és nem kevésb, mint föld lakója.

Ily tűnődések közt lepett meg álmom,

S lelkem Morpheusnak édes lotusában

Föllelte nyugtát, mely régen kerűlt,

Midőn előttem megjelent fehér

Alakban egy rém. A jó-e? a kaján-e?

Nem értem; s ekként hallatá szavát:

- Lantjáról olykor édes hangokat

Szedett ki, s összefonta a prosai

Énekkel, mint Velutti s Sessi szokta

Recitativját félig zengeni:

„Csudálatos szent istennő, szabadság!

Vagy-e te? vagy hogy vagy, csak úntalan

Vágyásunk képzel? Hol vevéd lakásod?

Feléd ragadnak óhajtásaink,

S sehol nem lelnek. Aki tégedet

Erővel megkapott és azt hiszi

Hogy már ölébe zárt s ottan maradsz,

Elhűl, midőn föleszmél, s karja közt

Csak árnyat lél és elfoszló ködöt.

Sanyar vagy hozzá, és igaz. Neki

Magad nem kellesz. Ó nem érted ég,

Adásaidra vágy és bért keres.

Törvény alá szeretne hajtani,

S vak látni, hogy te nem tűrsz semmi igát.

Igaz vagy, és csak annak szállsz keblébe,

Ki benned téged kedvel, s a szabadnak

Önkényt ereszti lánca alá magát.

A martalék, kit földig nyom le súlya,

S epedve nyújtja utánad karjait,

Nem érti, hogy te tőle messze nem vagy,

S el-elszalasztja a megjelent kegyest.

Ne kapkodjon feléd, és bírni fog.

De aki tőled vette szellemét,

Az tégedet szelídebbnek tapasztal;

Nehéz bilincseit játszva csörteti;

Kezéről a vas önmagában hull le,

S elzárva börtönében is szabad.

Úgy van, nemünknek hű védangyala,

Úgy van! Te a természet hajthatatlan

Érc kénytelenségét széllyeltöröd,

Hogy amit a szent végezés szabadnak

Rendelt, szabad legyen. De ami néked

Utadba lép s ellenzi művedet,

Tömlöcre hányod kérlhetetlenűl.

S a nép, melyet te mentté tenni vágysz,

Amely leginkább nyerte meg kegyed,

Amely miatt a szörnyekkel hatalmas

Karod csatáz, ha boldog-e? te szólj.

Mondhatd szabadnak, ami nyomva van?

Ah, őtet önnön vak természete

Döntötte el inség közzé; s hogy teréhjét

Bírja és fölkeljen, nem nyújt néki erőt.

Azt higgyük-e, hogy őtet megvetetted,

Örökre elhagytad? Nem, kegyes, te néki

Jelen vagy szűnet nélkül, és segéled

Elrejtve azon szükségbe, mely alatt nyög;

Mely őt, nem ahová tetszik magának,

De ahová tétszik neked, taszítja.

S gond addiglan viseltetik reá,

Míg szabadon megismeri azt, s alája

Önkényen s jó kedvvel vállalkozik.

Te vagy, szent Mindenholjelenvaló,

Ki bennünket szemlélhető alakban

Környűllebeglesz. Én rád ismerek

Ez ál-lepelben is. Szabad tetszésed

Az ami nyomasztó szükség gyanánt tűnt

Sandalgó pillantásaink elébe;

Mi mik vagyunk, nem értjük, s elvakít

Maga a tudás is, mely megfoghatatlan

Voltodban elvesz, s megszűn fényleni.

Minket sötét bús éj ölelt körül,

Mely semmi felderűlettel nem ér

A szép új fényhez; mely reánk terólad,

Ki nem ragyogsz, kit köd rejt, átvilágít.

Hatsz, és csak a hatás ad fényt nekünk.

Hasonlatos vagy a naphoz: maga

Sötét az is, de fényt ad; így terólad

Sötétről, fényt a gondolat nekünk.

Oh boldog, akinek már fölkele

Ez a te fényed! Nem fogja azt tovább

Téveszteni álfény; és ha a láthatónak

Behúnyja is szemét, ő a világot

Láthatlan ábrázában nézni fogja.

Ő a természetet csak tetszetes

Szüksége alatt tekinti; mert szeme,

Szabadság, téged lát való szükségben,

S benned lelé fel a törvényszerűt.

Otromba káromlás vala az, midőn

A megvakúltak téged féktelen

Kéjnek neveztek; téged aki szent,

Örök s állandó törvény vagy magadnak,

És semmi esetben azt meg nem szeged.

A lehető tenálad szűnet nélkül

Egyetlen és szükséges. Nem te ingasz,

Hanem az akarat; mert martalékja

Az óhajtásoknak, azért erőtlen.

Ez a hatásra intéztetik, s egésznek

Szövénye közt hat: de te, szent szabadság,

Szabadon hatsz, mert egészre hatsz, s egésznek

Szövényén kívül, nem mint egy erő,

Melyet viszonthatás vonz és taszít...”

A tűnet szörnyű metaphysicus;

S badar beszédén látni, hogy sokat

Forgatta Platót. Engem ízletem

Más útra vonz el. Aki napjait

A szépnek szentelé, s még a valót is

Azért kedvelli, mert alakja szép,

Mert a való s a szép egy tő virágai,

Testetlen lelken úgy nem lél kecset,

Mint a lelketlen testen nem talál.

Azonban míg ez engem a magas

Empyreumnak boltján végig hurcol,

S hallatja vélem cifra jargonát,

A másik, látván, néha hogy mosolygok,

Fülem cimpáját titkon megragadja,

S int, hogy tekintsem a filozófus

Palást alatt a kecskelábakat.

A kecskelábat a palást alatt

Hiába lestem, s azt kezdém gyanítni,

Hogy ím ez intést a kaján sugallja, -

Én nem mosolygom a jargont, s kerűlöm

Akik mosolygják, mert az nekik új,

Ő egyedűl azt értik, amit minden ért.

Jaj annak, akinél homály marad

Az, ami az értelmesnek nem homály!

De mégis a sok: sok!

S a bölcs szabad ?

Oh az! ha néki csendes éjszakát

S jó reggelt nem mond más nap a - prófósz.