Prológus [1]

Már itt az este. Szürkül az azúr ég

S a felhő rajta gondok fellege,

Színes kulisszák fénye elfakult rég,

Gyönyör, dicsőség tűnt téli rege.

A koszorúk hervadnak a sarokban

S a taps zenéje elzengett tova.

A siker napja rég leáldozóban,

Ó az a nap, nem kél fel már soha!

Ti emberek, kik a szép, bölcs hazugság

Igéiben kerestek most vigaszt,

Megérzitek-e Crampton mélabúját,

E szelíd bút, e mélyet és igazt?

Egy gazdag lélek kincsét adta néktek,

Úgy tékozolta, mint dús nábobok,

Hogy szebb és vígabb lenne itt az élet,

Mindig adott és most - fáradt, kopott!

Görög derűt sugárzott ő mosolygón

E magyar tájra, mely bús szürkeség,

Azóta több szín volt e balga bolygón,

De jött a gyászos sors és szólt: Elég!

Constantin abbé többé nem vigasztal

És Crampton mester többé nem dalol,

Üres a ládafia és az asztal,

Az öröm elfolyt, mint a vér s a bor!

Jó emberek, ma a rivalda fénye

Mind néki gyúl, hogy estje szebb legyen

S ne hunyjon el vak éjbe lelke mécse

S ne lenne alkonya reménytelen.

Hadd lássa meg, hogy nem halt meg a Szépség

És él a jóság és lesz még öröm.

Constantin abbé boldog bölcsességét

Nem mossa el se könny, se vérözön...