Prológus egy cirkusz-filmhez

Hé! Fényt ide! Vetítő! Odafönt!

A kép beszélni óhajt!

Zene, csönd!

Feküdj!

Ne forgassa! Elég!

Nagyérdemű és tisztelt csőcselék!

Agáta, Böske, Julcsa és Rozi!

Vagyok, mondjuk, a beszélő mozi.

A lepedőről jövök egyenest -

Ott testet ölt a szó - itt szólni kezd a test!

Ott beszédes kép, - itt képes beszéd -

Rémes valóság, rímes szó, be szép!

Vagy élő felirat, mozgó szöveg, ha tetszik,

Szavak, amik a képet félbemetszik,

És elmondják...

No mit is mondanak?

Hogy semmit nem használnak a szavak!

Mert minden, ami itt a képen éled,

Oly változatlan, mint az emberélet!

Oly állva-mozgó, régi és örök -

A nagy masina berreg és zörög,

És amit berreg, csak a régi nóta:

Hogy így megy, krisztusugyse, Krisztus óta!

Mit a költő régen a lanton pengetett,

Mit suttogott a tenger, zúgott a rengeteg,

Később, sátrak elött, a bárdok és a boncok

Gajdoltak éhesen, lesvén az uri koncot,

Most meg, - csak ennyi jelzi időknek változását -

Verklit nyekerget és cirkuszlovak futását

És pergő filmtekercset és zörgő grammofont:

Hogy soha nem az kapja a harsogó pofont.

Aki kibírná szépen, lévén bádog a bőre,

Hanem akinek fáj, mert érzékeny a dőre!

Hogy a pofon mindég odarepül, magátul,

Ahol valamit érez, ott a bordák közt, hátul.

Hogy védtelen a lélek és hetyke úr a test

És vígan mérik a párolgó nyaklevest

Bohócnak, aki bámul, - hogy azt csapod kupán,

Aki az élettől szívet kapott csupán,

Hogy, tisztelt csőcselék, ha jól akarsz nevetni,

Előtted mindig azt fogják pofonveretni

S a legnagyobb gyönyörrel te is csak azt vered,

Ó Julcsa, Marcsa, Böske, ki legjobban szeret.

Azért nem érdemes elszontyolodni, pajtás!

Mihaszna könny, mit ér a feltörő sohajtás?!

Ó szerelem tüze, jobb százszor, ha megéget,

Mint sértetlen maradni s meg nem ismerni téged!

Nem eszik oly forrón, ahogy főzik, a kását:

Így szól a bölcs bohóc, kinek nem látni mását.

Ő tudja csak, habár fejébe kong a kóc,

Hogy itt nem a szinész, a néző a bohóc!

Mert vér kell annak és könny és bús balsors kell annak

És őrjöngő szivek, mik halálba rohannak,

Ő az, ki, hogyha arcod eltorzul szörnyű kintul:

“Bravó!” kiáltja, “Hogy volt!” és boldog és megindult

Szemével vért zabál és hozzá könnyet habzsol

És megtörli szemét és elragadva tapsol!

Ő az, ráismerek, - Te vagy, királyi fönség,

Cézár, ezerfejű, ezerfejű közönség!

Bajazzó szenvedése, az kell neked, tudom -

Hát megkapod, ha kell, a megszokott uton!

De egyet megjegyezz: - a filmbohóc, hiába!

Mégiscsak más, mint társa a fényes Operába’,

Mert filmen ejtett könnytől, mit ejt a megcsalt kedves,

És filmen ejtett vértől vászon még nem lett nedves:

Vásznon imádott asszony, ó tisztelt csőcselék,

Vászonból vétetett, szegény vászoncseléd!

És innen visszamék a lepedőre, máris

És nézi Budapest, Berlin, London és Páris,

Ahogy megtört szívemből fekete vér csorog -

Egy percig élek még, - aztán a gép forog

És halhatatlan lelkem rohan tovább a gépen,

Gépből életbe vissza, életből vissza, képen,

De mert vidám fiúk, akik a pofont kapják:

Itt hagyom a darab leghitványabb darabját!

Vetítő, oltsa el a nagy reflektorívet,

Dobjunk koncot nekik, - frissen kitépett szívet!

Az én rongy életem ugyan mit is jelent?

Egy órás mulatságot, vagy tán a Végtelent?

Tán eleven valóság, - tán sok, talán kevés?

Talán csak egy ravasz trükk, - jó reklámhirdetés...?

Mitől okul közönség s bedőlnek a mozik:

Kapd el, - fogd meg, - gyerünk! Alló! Mehet! Muzik!