PROSPERO SZIGETÉN

Kik összegyűltetek ma e teremben,

S kiket meleg fényével átitat

Csodákra váró, méla mélyü csendben

A szívekből kigyúló áhitat,

Köszöntöm ím a bennetek parázsló

Tüzet az idők komor hidegén,

Legyetek üdvöz egy nemes varázsló,

Egy tiszta költő arany szigetén.

Igen, míg künn a bús kor rossz viharja

Vak hullámokkal zúzni fenyeget,

S a vén világot jajgatni kavarja,

Hajókat sújtva és reményeket,

Ó, jertek, megpihenni, felpihegni

A parton, ahol megtörik az ár,

Ahol a vad vész verve búj lihegni,

Mert Prospero varázsvesszője vár.

Igen, őhozzá menjünk mind mi most el,

Hozzá, ki mint az, kit Shakespeare beszél,

Mint Prospero, a bölcs varázslómester,

Szelíd szigetjén elvonulva él:

Míg hömpölyög körűl a tenger árja,

Az ő szigete enyhes csodatáj,

Hol trónra visszahívtát csendbe várja

Tündéri szolgák közt a halk király.

Itt, hogyha botját emeli a mester,

Lebegve árad édes, lágy zene,

Mely mondhatatlan mélyekből remeg fel,

Mintha a föld bús méhe zengene,

Mintha új lelket öltene az ős por,

Melyből az ember szíve vétetett,

S mély sóhajjal az édenkerti őskor

Vágya rázná a lombos vétkeket.

S tovább emeli vesszejét a mester,

S míg muzsikálnak a fák és kövek,

Az alkonyégen táncos, könnyü testtel

Ragyognak fel nagy, szűz csillag-övek:

Fényükből Isten szeme néz le égve,

S új Göncölként gyúl a sziget felett

Hét hófehér pecsétü tiszta Béke

S ibolyás sarki fény: a Szeretet!

Ó, jertek, jertek e tündérszigetre,

Vad tengerek bús száműzöttjei!

Itt balzsam vár a sebbel vert szivekre,

A jó varázsló kebelére hí;

Nincs rossz dagály, amelynek nincs apálya,

A bomlott hab ma zúg, holnap siket,

De áll a költő-megszentelte pálya,

A dús, vigasztaló, örök sziget.

Jertek, hadd hallja a sziget királya,

Hogy ujja nem ver meddő húrokon,

Hogy szívünk meleg és piros korállja

Az ő szigete földjével rokon:

Vigyük e szívet hozzá mindahányan,

S hű seregét, mely meghitt körbe gyűl,

Hadd hallja zengni a zenés magányban,

Üdv Prosperónak! - nincsen egyedül!