Psalmus Hungaricus

Vagy félezernyi dalt megírtam

s e szót: magyar,

még le nem írtam.

Csábitott minden idegen bozót,

minden szerelmet bujtató liget.

Ó, mily hályog borult szememre,

hogy meg nem láttalak,

te elhagyott, te bus, kopár sziget,

magyar sziget a népek Óceánján!

Mily ólom ömlött álmodó fülembe,

hogy nem hatolt belé

a vad hullámverés morzsoló harsogása,

a morzsolódó kis sziget keserü mormogása.

Jaj, mindenből csak vád fakad:

miért kimélted az erőt,

miért kimélted válladat,

miért nem vertél sziklatöltést,

erős, nagy védőgátakat?

Elhagytam koldus, tékozló apámat

s aranyat ástam, én gonosz fiu!

Mily szent vagy te, koldusság

s te sárarany, te szépség, mily hiu!

Koldusapám visszafogadsz-e,

bedőlt viskódban helyet adsz-e,

ha most lábadhoz borulok

s eléd öntöm minden dalom

s férges rongyaid csókkal illetem

s üszkös sebeid tisztára nyalom?

Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,

verset, mely nem zenél,

csak felhörög,

eget-nyitó, poklot-nyitó

átkot, hogy zugjon, mint a szél,

bőgjön, mint megtépett-szakállu vén zsidó

zsoltáros jajgatása

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Hunyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű

a minden embert megsimogató

tág mozdulat,

az élet s halál titkát kutató,

bölcsen nemes, szép, görög hangulat.

A hűssel biztató, közös és tiszta tó,

a szabadság, mely minden tengerekben

sikongva uszik, ujjong és mulat!

Kezem gyümölcsöt

minden fáról szedett.

Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben

és minden fajták lelke fürdetett.

S most mégis, mégis áruló vagyok,

a minden-eszme sajgó árulója,

most mégis bősz barlanglakó vagyok,

vonitó vad, ki vackát félti, ója,

vadállat, tíz köröm

és csattogó agyar

s ki eddig mondtam: ember!

most azt mondom: magyar!

És háromszor kiáltom

és holtomig kiáltom:

magyar, magyar, magyar!

A nagy gyümölcsös fájáról szakadt

almából minden nép fia ehet,

de nékem nem szabad,

de nékem nem lehet.

Dalolhat bárki édes szavakat

és bughat lágyan, mint a lehelet

s bizvást nyugodhatik, hol várja pad,

s ha kedve támad, bárhová mehet,

de nékem nem szabad,

de nékem nem lehet.

Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,

szívszakadásig igy kell énekelnem

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Hunyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

Firenze képei, holland virágok,

zöld tengerek halk, álmos loccsanása,

ájultató gyönyörüségek,

Páris tüze, Velence csillogása,

még lelkemet is lehunyom,

bezárom, hogy ne lássa.

Ha atomokra bomlik is

miattuk minden sejtem,

ha arcom kékre torzul is,

mind, mind, mind elfelejtem!

Hajam csapzottra borzolom,

mint gubancos csepüt és szürke kócot

és gőggel viselem

fajtám egyenruháját:

a foltozott darócot.

Mert annak fia vagyok én,

ki a küszöbre téve,

a külső sötétségre vettetett,

kit vernek ezer éve,

kit nem fogad magába soha a béke réve!

Bolyongásom pusztáin,

a végtelen nagy éjen

csak az ő szíve fénylik,

ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,

ráfonódom, rajta kuszom

fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.

Mogorva lettem,

kemény, sötét és szótlan és makacs.

Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.

Jajt hallottam és nem tudom feledni.

A holtakat nem tudom eltemetni;

egy eszelős dal lett az utitársam,

rekedt dal, nem zenél,

csak hörög, mint a szél,

zug, mint vihartól ráncigált fák

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Hunyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

Mit nékem most a Dante terzinái

s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,

mikor tetszhalott véreimre

hull már a föld és dübörög a hant,

mikor e bus kor harsonája

falakat dönt és lelket ingat,

mikor felejtett, ősi szóra

kell megtanítni fiainkat,

mikor rémít a falvak csendje

s elönt a semmi árja minket

és szülni kell és nemzeni

s magunk képére kalapálni

vánnyadt gyermekeinket!

Mit bánom én a történelmet

s hogy egykoron mi volt!

Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,

mikor anyád sikolt?!

Európa, én nagy mesterem,

lámcsak mivé lett fogadott fiad:

mily korcsbeszédű, hitvány,

elvetemült és tagadó tanitvány,

addig paskolta áztatott kötél,

míg megszökött és elriadt.

Fáj a földnek és fáj a napnak

s a mindenségnek fáj dalom,

de aki nem volt még magyar,

nem tudja, mi a fájdalom!

Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,

a szelid Isten könnyezett és úgy tanitotta ezt,

ám annak kezében, kit fegyver szorongat,

a fegyver megdicsőül, és ragyogni kezd.

Ezért nem is hányódom már magamban,

vallom, hogy igazam nincs

és mégis igazam van

és mától fogva énnekem

örökre ez az énekem:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Hunyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

Idegen vérű és beszédű

kenyeres jópajtásaim,

kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,

kiket szerettem,

s kik szerettétek lágy szivem

nyitott és éneklő sebét,

nekem is fáj, higgyétek el,

hogy zord a szóm és homlokom setét.

Nekem is fáj, hogy bucsuzom,

mert immár más utakra kelle mennem,

de így zeng most a trónjavesztett

magyar Isten parancsa bennem

s én nem tagadhatom meg Őt,

mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,

mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.

Nincs más testvérem, csak magyar,

ha virrasztok, miatta állok poszton,

csak tőle kérek kenyeret

s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.

Sok tévelygés és sok kanyar

után jutottam el ide:

ha bűnös is, magyar

s ha tolvaj is, magyar

s ha gyilkos is, magyar

itt nincsen alku, nincsen semmi “de”.

Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját

s virágos lelkét fitogtatva henceg,

mi elesettek, páriák vagyunk,

testvérek a nyomorban és a bűnben,

sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.

Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,

dúljon a boldog, éji álmokon,

seperjen át a fekete,

tarajos és hideg hullámokon

lángkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Hunyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

Száraz nyelvem kisebzett,

égő fejem zavart.

Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,

hogy felkutassak mindenegy magyart.

Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,

üljetek mellém!

Magyarok ott a Tisza partján,

magyarok ott a Duna partján,

magyarok ott a tót hegyek közt

s a bácskai szőlőhegyek közt

üljetek mellém!

Magyarok Afrikában, Ázsiában,

Párisban, vagy Amerikában,

üljetek mellém!

Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,

ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,

üljetek mellém!

Ülj ide, gyűlj ide népem

S hallgasd, amint énekelek,

amint a hárfa hurjait

feszült idegem hurjait

jajgatva tépem,

ó népem, árva népem! –

– s dalolj velem,

mint akit füstös lángokra szítottak

vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,

dalolj velem hörögve

és zugva és dörögve,

tízmillió, százmillió torok!

Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön

zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele

s Európa fogja be fülét

s nyögjön a borzalomtól

és őrüljön bele! –:

Mérges kígyó legyen eledelünk,

ha téged elfeledünk,

Ó, Jeruzsálem!

Nyelvünkön izzó vasszeget

verjenek át,

mikor nem téged emleget,

Ó, Jeruzsálem!

Rothadjon el lábunk-kezünk,

mikoron hozzád hűtlenek leszünk,

Ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!