Psichéhez.

Tsalfa Psiche! mit mosolygasz

lopva rám, ha nem szeretsz?

Vagy talán, ha rám katsongasz,

annyit tesz, hogy megnevetsz?

Nem tudod, hogy kegytelenség

eggy olly szívvel játszani,

mellynek lángját hűtelenség

el nem tudgya oltani?

Én tenéked örvendezve

áldoztam szerelmemet,

‘s ekkoráig tsüggedezve

kértem furtsa szívedet.

Kész is voltam kézfogással

megszentelni vágyamat,

‘s lábaidhoz háladással

tenni tellyes voltomat.

És te gúnyolásnak vetted

a’ szokatlan esdeklést,

‘s ok gyanánt tsak azt vetetted,

hogy nem szenvedsz rabkötést.

Így futékony kedveidnek

tág mezőket kémezel,

‘s nyája köztt sok híveidnek

lepkeszárnyon repdesel.

Ámde Ámor megboszullya

még idővel vétkedet,

majd ha véletlen feldullya

jobb nyilával mellyedet,

hogy megunván a’ sokaknak

állhatatlan lángjait,

férjhez esküdtt asszonyoknak

járni kezdgyed útait.

Kéred akkor kedvesidtül

önkényt majd a’ rabkötést,

kik ajánlott kezeidtül

megvonnyák a’ frígyütést.

Végre eggy erőtlen vénnek

hültt ölébe ütközöl,

‘s láng helyett a’ sinylő szénnek

hamva mellett fűtözöl.