PÜNKÖST REGGELÉN.

Vigan mosolyg a föld határa,

Az ég felette tiszta, kék:

Mintha e napját a világnak

Ottfenn is megünneplenék!

Ah, a mosolygó föld, derült menny

Sötét, borúlatos nekem:

Kórágyon fekszik szenvedő nőm,

Terítőn kedves gyermekem!

Virít a rózsa, és a hajnal

Harmatja még kelyhén ragyog;

Az ünneplő sereggel én is

Pünkösti rózsát szaggatok!

S halotti koszorúba füzve,

Bús harmatot hint rá szemem:

Kórágyon fekszik szenvedő nőm,

Terítőn kedves gyermekem!

A népnek arcán ájtatos csend,

Szivén vallásos buzgalom;

És rajta, a szent nap diszére,

Fehér, piros köntös vagyon;

Én gyászban járok, bánatomnak

Sötét ruháját viselem:

Kórágyon fekszik szenvedő nőm,

Terítőn kedves gyermekem!

Busan szól az ünnep harangja...

S mig más az Ur házába mén,

Hogy emelkedjék a legelső

Pünköst csudás történetén:

Ah, addig a mély fájdalom szól

Emésztő lángnyelven velem...

Kórágyon fekszik szenvedő nőm,

Terítőn kedves gyermekem!

Hová nézzek? szeretteimből

Egyik beteg, másik halott,

Nem enged álmat annak a kín,

Emez végkép elszúnyadott.

Ott a bus zaj, itt a halálcsend

Egykép sebet vág lelkemen...

Kórágyon fekszik szenvedő nőm,

Terítőn kedves gyermekem!

Letört fájáról életemnek,

Letört az egyik lombos ág;

Enyészetes forró szelével

Sárgitja a kór másikát,

S ha még ez is... száradj ki akkor

Lombatlan bus fa, életem...

Kórágyon fekszik szenvedő nőm,

Terítőn kedves gyermekem!