PUSZPÁNGHOZ.

Mi tart fenn, jó fa, olyan zölden?!

Egy fűszál sincs már a mezőben;

Körülted lomb nélkűli társak,

Zúztól megőszült bokrok állnak!

Nincsen dal, - a patak nem eszmél,

Csak téged éltet a rideg tél!

Nyájas szellő nem jár a halmon,

Hogy tetszelgőn reád fuvaljon!

Fáradt madár szállása nem vagy!

Pillangóid megölte a fagy,

Verőfény nincs, harmat nem áztat...

Miért hát e diszes ruházat?!

Midőn pusztúlás van körűlted:

Arcod mosolyghat és örűlhet?

Nem ver le a bús téli álom,

Mely ül nyomasztón a világon?

Mig más lomb sárgán földre omlott:

Nem bánt, hogy zöld csak a te lombod?

Ha a nyugvó élet kipezsdűl,

S megújul a föld mindenestűl:

Lombbal, virággal légy megáldott!

De most szeresd a pusztaságot...

Hol a bérc többi fája gyászol:

Ékességed legyen ködfátyol!

Egy fűszál sincs a tág mezőben, -

Lombvesztve más fa, csak te zölden!

Ha nem fáj a bérc gyásza néked:

A bércnek fájhat a te éked!

Azért, mely fagytól meg vagy óva:

Hányd el lombod! vetkezz meg oh fa!