Pusztai temetés

Miért kovályog fent a saskesely?

Hová, hová száll a varjúsereg?

Halottkisérő sompolygó sakál,

Sirásodtól a puszta mit rezeg?

Homokbuckák közt kisded völgyfenék -

Ölén némán, merőn egész csapat;

Hafiz karjának súlya verte le,

S bibort borított rá az alkonyat. -

Óh Szádi, Szádi, tündöklő valál,

Mint ifjú, sugár, áldó és erős,

Bámult tanácsban a vén, a leány

Rajonga érted, rettegett a hős. -

Még látlak, amint büszkén jársz elől,

Mint a villám sötét felhő előtt,

Arcád az élet, öklöd a halál,

Még hallom hangodat, a rémitőt.

Vajh látszik-é még most is kebleden

A megfojtott oroszlán foghelye?

Szorítod-é még ősi kardodat,

Melynek halálangyal volt a neve?

Elnyújtva fekszel puszta homokon,

Egész nemzetség ott hever veled,

Jön a hiéna, varjú, saskesely

Véredre szomjún, és el nem vered.

Gazdátlanúl száguld, nyerít lovad

A pusztaságon, nincs ki megüli,

Nyilad hever hiába, emberét,

Ki idegét feszítse, nem leli.

Ki ás számodra sírt, tán a Számum,

Ha majd fölödbe porhegyet emel?

Ki fog virrasztni, tán a délibáb

Mint röpke, csillogó halottlepel?

Óh vajh mi is, mi is e délibáb,

Vágyó lelkednek halvány képe-e?

Vagy szép Zulejka rejtett bánata,

Mely felragyog, hogy sírodhoz jöve?

A dombokon még tegnap két had állt,

Ma egy vigad, Hafiznak tábora;

A nap lement, a hold sugáriban

Daltól ragyog, zeng minden sátora.

Jó Szádinak csak hírét hordja szél,

S nincs szem talán könnyet hullajtani? -

A völgyfenék olyan rideg, sötét,

Árván ülék elesttek árnyai. -

De ím mi az? mi hallgatag menet

Vonul hosszan, sötéten ott alá?

Talán dzsinek, kiket felvert a zaj,

S vadabb tanyára a vérszag voná?

Elől Zulejka, vad Hafiz neje,

Utána gyászos sorban hölgyei. ----

Hová, hová a vigadók közűl?

- A hősöket sirjokba rejteni.

S amint jőnek, felröppen orvmadár,

Csikasz sakál üvöltve csörtet el,

De ott terem Hafiz s bőszen kigyúl,

Szemébe vér gyűl, lángokat lehel.

,,Hol jársz Zulejka? - ordit messziről -

Hát kóborolnod éjjel illik-e?

Vagy itt is megkerested hősödet,

Merészségét ki vérrel mosta le?”

Rettennek a nők, csak Zulejka nem,

S magasztosan szól: „Őt megbüntetéd,

Mint férfiú. - A nő temetni jött,

Könyűm övé, hisz a mosoly tiéd!”

És ásni kezd. - Hafiz némán mereng,

Mig az utolsó hanttal küzd a szél. -

Talán azt hányja lelke: a mosoly,

Vagy a könny-é az, ami többet ér? -

Csendben vonúl el ismét a menet,

Utolsó ott marad, a szótlan úr,

S menőben hosszú kopját díszül a

Kiirtott nemzetség sirjára szúr.