PUSZTULÓ ERDŐ.

Borítva halmot, völgyet, bércet:

Messzebbre, mintsem a szem érhet,

Ágával a felhős magasba,

Gyökével a mélységbe hatva,

S erőt vevén a cseplye- s tüskén:

- Az ősi erdő álla büszkén.

S hozott a hír, mely róla ment szét,

Bámúlót és - tövére fejszét:

Sok szép sudar s derék ledőle...

De a sebet gyorsan kinőtte,

És a fák, melyek megmaradtak,

Lőnek még sokkal izmosabbak.

Vihar s forgószél ütve rája:

Megtépve lőn zöld koronája;

A föld ingott alatta gyakran, -

Mig fenn az ég zordon haragban

Ontott reá tüzes villámot;

De, bár zugott, zengett: - megállott.

És most az erdő egyre ritkul,

Szil s tölgy megválnak lombjaiktul;

A büszke csert, bár élte hosszú,

Bár fennáll még, - már őrli a szú,

S mitől a vándor meg-megrebben:

Egy-egy omlás a rengetegben...

S mig látni a fát: bús, epesztő:

Kétségbeejt a sarj, a vessző...

Roszul fakadt, növése görbe,

Nem fel siet, de a töbörbe.

Ha dús sarjban nincs ifjulása,

Elvész az erdő, bárki lássa!