RÓZSA ÉS IBOLYA

Egyszer hol volt, hol nem - régecskén lehetett,

S az óperenciás tengeren túl esett, -

Volt egy öreg király a tündér világba’,

S egy vén felesége, a vasorru bába.

Házoknál temérdek kincs hevert rakáson,

Csűrben, kamarában, pincében, padláson:

Sok darab gyémántba, mint egy száraz lófej,

Szolga és szolgáló csakugy bukdosott fel.

De ami legdrágább gyémánt vala nálok

Az nem volt egyéb, mint szép eladó lányok:

Apjának édes, de anyjának mostoha

Gyermeke, a tündér hajadon, Ibolya.

Mint a kis ibolya, mely nő bokor alján,

Szemérmetes arcát fű közé takarván;

Úgy virult rejtekben, - nem jártak a lányhoz,

Fúvó szél is alig fért az ablakához.

De mint ibolyácska, hiába nem látni,

Messze birja kedves illatát bocsátni:

Úgy futott szép híre tündér Ibolyának:

Kezére királyok, hercegek vágyának.

Megirígylé tőle álnok mostohája;

Bémene urához, s így beszélt hozzája:

„Apjok! úgy-e bizony, hogy már ide s tova

Eladó leány lesz ez a kis Ibolya?”

Dümmögött, s fejével vágott a vén ember:

„Hej biz’ - úgymond - felnő a leány, mint kender!

Ő ugyan szűkében nincsen a kérőnek:

Tudj’ a szösz, melyiket is fogadjam vőnek.”

Erre szólt az asszony: Hátha, lelkem, hátha

Még ma minden kérőt szépen elbocsátna:

Hogy a mi leányunk nem olyan kivető;

Maga jőjön érte az igaz szerető.

„Maga jőjön érte, s nagyra vesse fejét,

Ha Ibolyát kéri, a fiatal cseléd:

Három nehéz munka lesz nyakába mérve,

Ha kidűl belőle, halál az ő bére!”

Ráhagyá az apjok, mert úgy volt kapatva,

Mivel a vasorru őtet ugy kapatta, -

Királyfiak jöttek, nagy hatalmasságok:

De fogukat mind ott hagyá ő nagyságok.

Végre egy királyfi, kinek neve Rózsa,

Eltekinte arra, csak látogatóba;

Ismerős volt apja az öreg királlyal,

Mert egy arany erdőn makkoltak a nyájjal.

Hm! ha tudta volna a vasorru bába,

Mi forog Rózsának az esze ágába’...

De jó hogy most egyszer rövidebb az esze,

Nem lett volna máskép belőle szép mese.

Rózsa nem úgy kezde hozzá, mint a többi.

„Minek ezt, gondolta, az orrukra kötni?

Hiszen egyik öreg sem lesz feleségem,

Nem kívánja őket semminémü részem.”

Alig győzte várni, hogy jőjön az este;

Jött az egyszer aztán, mert az éj kergette;

A király, mint tegnap, jót öblinte torkán,

Szengellér’ hegyén járt a másik boszorkány.

Rózsa sem rest, kapja, fordul egyet, térül;

Leold egy nagy létrát a ház tetejérül,

A lány ablakához odatámasztotta,

Ablak-karikáját halkan kopogtatta.

Hej, megrettent volna most a kis Ibolya,

De a tündérek nem ijednek meg soha;

Odament, kinyitá ablaka fiókját,

S alig pillantá meg, megszerette Rózsát.

Rózsa pedig tüstént a szívéhez kapott,

Attól félt kiugrik, noha csak múlatott,

Táncolt, örömében verte a bordáit,

Mint betyár a csárda folyó-gerendáit.

Hallgattak, pedig hej beh könnyü lett volna

Szóhoz jutni! - Végre megszólamlott Rózsa:

„Ibolyám, gyer hozzánk; bizony meg nem bánod;

Szedek a kertünkben neked szép virágot.”

Mond Ibolya: „Minek olyan messze menni?

Van a mi kertünkben: ott is lehet szedni.”

Akkor hallgatott, még ezt a szót is bánta:

Pedig vágyott lelke Rózsa virágjára.

Felelt neki Rózsa: „No, megnyugszom ebben:

Van egy szép virágszál a ti kertetekben,

- Otthon a miénkben csak annak nincs párja -:

A kerek világnak legszebb Ibolyája!”

Azzal kis kacsóját balkezébe fogta,

Sokszor a jobbikkal végig símitotta,

S nézett a szemébe, soká, mintha benne

Bitangul behajtott szíveket keresne.

És a nagy kék szemek, mintha orgazdának

Éreznék magokat, el-elfordulának.

Rózsa faggatódzott: „Ugye, haragszol rám?”

Ibolya susogta: „Miért haragunnám!”

„No hát adj egy csókot, kérlek barátsággal!”

„Igen - mond a lyány - de csak üvegen által...”

Ugy ám! egyet-kettőt ablakon keresztül,

De majd száz- meg százat amúgy mindenestül.

Telt az éj azonban, és feljött a kis hold,[172]

Rózsa Ibolyához akkor ekképen szólt:

„Ibolyám, szerelmem, szívem legelője!

Egyet mondanék én, kettő lesz belőle.

„Embertől soha én még meg nem ijedtem:

De tátossal víni nincs egy szikra kedvem.

Azt mondják, a nyílnak tenyerét kitartja,

Hozzá vág az ember, s elolvad a kardja.

„Tudom, ha megkérlek, oly nehéz dolgot ád

Az a sütni való boszorkány mostohád!

Így veszének el sok hercegek, királyok,

Intésemre szolgál szomorú példájok.”

„Jöszte hát, virágom, ibolya, tulipán!

Arany zabot eszik Szellő jó paripám,

De egyék majd otthon: jer, nyeregbe veszlek,

Apád birodalmán reggelig túlteszlek.”

Válaszolt Ibolya: „Szívem szép szerelme!

Szöknöm éjnek éjén válna szégyenemre.

Eredj, kérj apámtól; minek elcsüggedni?,

Igaz szerelemnek nincsen nehéz semmi!”

„Igaz szerelemnek nincs lehetlen semmi!”

Monda Rózsa bátran - „eb fog elcsüggedni:

Holnapi nap, mely már neveztetik mának,

Megkérlek apádtól, életem párjának.”

Így felelt, és nézte milyen az ég alja:

Látta, hogy már szépen szőkéllik hajnalra;

Ada egy csókot a lyánynak, elmenőre,

Hogy akár huszonnégy telt volna belőle.

A király megértvén mibe’ fárad Rózsa,

Nagyon megsajnálta, s ilyeténkép szóla:

„Jaj fiam, fogadj szót: e dologrul tégy le;

Ugy jársz mint a többi; mit érsz aztán véle!”

Rózsa nem felelt rá, csak megrázta fejét,

Azzal mutatá ki, hogy nem kell a beszéd.

Kapott a vasorru ezen, a rossz pára,

S kiszabá a munkát jövő éjszakára:

„Látod azt az erdőt? fáját mind levágod,

Eke-taligának, szekérnek csinálod,

Felszántod, beveted földjét gabonával:

S tisztelkedel holnap búza-kalácsával.”

Rózsa csak nevette gondolá, kötődnek;

Később tudta meg, hogy hej dehogy kötődtek!

Éjfélig a dolgot mindenkép fontolta:

Akkor Ibolyához ment, s elpanaszolta.

Csak mosolygott a lyány: „Hát egyéb baj nincsen?

Fekügy’ le, alugyál, Rózsa édes kincsem;

Sose búsulj: mire feltetszik a hajnal,

Kisül a kalács is, gyúrva tejjel, vajjal.”

Azonképen történt. Rózsa, mihelyt látott,

Vitte cintányéron a fejér kalácsot.

Kinéz a vasorru, nem hisz a szemének:

Az erdő sehol sincs! megöli a méreg.

Parancsolá mostan: „Azt a nagy hegyet, ni!

Sziklástul, kövestül el kell egyengetni,

Szőllővel berakni, sőt borából reggel

Kóstolót is hozni, egy vagy két üveggel.”

Akkor éjjel Rózsa - azaz hogy helyette

A tündér leányzó - ezt is elkövette. -

No, ez eddig jól van; de van egy még hátra:

S már ott maga kell ám a legény a gátra.

„Három vad paripa lángot fú, tüzet hány:

Ha megűli Rózsa, úgy övé lesz a lyány;

De ha meg nem birja űlni és nyargalni,

Kegyetlen halállal kell neki meghalni!”

A fiú e dolgon újra elbusúla:

Nincs Istentől a ló, ki a lángot fúja,

Most Ibolya sem tud segitségül lenni.

Elment hozzá mégis, mintegy búcsu-venni.

Biztatá a kedves: „Ne légy olyan gyarló,

Lovagot, ki bátor, nem gyaláz meg a ló;

Nesze egy sarkantyu, kösd fel a bokádra,

S pattanj rájok úgy, mint önnön paripádra.

„Édes apám lészen az első paripa:

Ezt nagyon ne zaklasd, nem övé a hiba;

De a mostohámat, ki középső lészen,

Sarkantyuzd, zabolázd, ugrasd meg keményen.

„Harmadik paripát könnyü eltalálnod:

Jó lelkedre bízom, hogy’ kell vele bánnod”.

Végezte mosolygva; Rózsa elértette,

A leány tanácsát pontosan követte.

Vagy hármat került az első paripával,

Mint törött tojással, bánt öreg ipával;

De a másodikat bezzeg jól elnyúzta:

Ugratta, ütötte, vérig sarkantyúzta.

Hogy leszállott róla, üstökébe ragadt,

S úgy megráncigálta, hogy kezébe szakadt.

Akkor a fejéhez vágta vas kantárát:

Így fizette vissza jó’karatja árát.

Végre szép-kimélve űlt a harmadikra,

És annyit se bántá, mint egy morzsa-szikra;

Nem soká, leszállott, szolgálni körűlte;

Selyem kendőjével szépen megtörűlte.

Reggel a banyának feldagadt a képe

S mindenütt meglátszott a lovaglás kéke:

Jaj, ha szegény Rózsát új veszélybe ejti!

Farka vágását a kígyó sem felejti.

Rózsa eljött, kérni a menyasszony-ágyat;

„Nos, tiéd Ibolya; ennyi volt a vágyad” -

Szólt a vén boszorkány - „de egy fél tapot se’

Viszed innen a lyányt, fiú, engem uccse!”

Rózsa fejét falba így sem igen verte,

De a lyány sejté, hogy kutya van a kertbe:

„Jaj, szerelmem Rózsám, szökni kell a háztól:

Sohasem maradsz meg álnok mostohámtól!”

Felelt a legény: „De hogy-mikép szökhessünk:

Ha kiált nevünkről, ki felel helyettünk?”

(Mert, hogy ne felejtsem, mindig kiáltoza

A mellékszobából, hogy: Rózsa! Ibolya!)

„Aztán meg, ha én most paripámér’ mennék

Nappal, a cselédek könnyen észrevennék.”

„Kell is az - mond a lyány - itt ez a szűr, vedd rád:

Ha apám anyám nem - benne más meg nem lát.”

Monda, és tűt vont ki piros kendőjéből,

Piros vért eresztett kis-ujja hegyéből,

Három csöppet ejtett asztal szögletére;

Rózsa is; sötétebb volt a Rózsa vére.

Akkor elillantak. Benn meg a mostoha

Csak kiált: „Ott vagytok, Rózsa, hé, Ibolya?”

És a három-három csepp vér az asztalon:

„Itt vagyunk!” felelte vékonyan, vastagon.

Végre, hogy felszáradt, a vér elhallgatott,

Látja is a vén tűz a nyitott ablakot:

Nosza mindjárt tudja, s küldi az öreget:

Hozza, föld alól is, a szökevényeket.

Ezalatt jól elment Rózsa Ibolyával,

Nem sokat törődtek már a vén banyával,

Egyszer mond Ibolya: „Nézz hátra, ugy tartom,

Jön apám utánunk: lángol a jobb arcom.”

Rózsa hátratekint, de nem lát egyebet,

Csak egy sárkányforma fekete fölleget.

„Jaj, apám, apám az,” a leányka mondá,

„Majd elér; megállj csak: hogy’ tegyük bolonddá?

„Igen: én itt egy nagy szél vetéssé válok,

Belőled meg egy vén aratót csinálok,

Majd felelj, ha kérdi: ezt s ezt nem sejtetted?

Igen, még mikor ezt a vetést vetetted.”

Elsűlt a hazugság, a király’ elhitte,

Asszonyának a hirt azonképen vitte.

Felcsattan a sátán: „Jaj, világ bolondja!

Hiszen Ibolya meg Rózsa volt az” mondja.

Szidta mint a bokrot. A királyi száj, szem

Elmeredt, s mentségül ennyit monda: „Há’jszen!...”

Visszaküldék nyomon, és hogy szabadúlhat,

Ugy örül szegény, hogy elfogná a nyúlat.

És mint szénahordó a szénás szekérre,

Felhasalt egy felleg puha tetejére;

Nézett jobbra-balra; de vetést nem látott,

Csak egy folyóvizet, meg egy rónaságot.

Kidűlt-bedűlt malmot a folyón talála,

Őszöreg molnárja a zsilípen álla,

Sohajtott a vízre, hogy elhagyta árkát,

S kőhajításnyiról csúfolá a bárkát.

Kérdi a molnártól: „Hallja-e kend, földi:

Egy legényt s leányt nem látott erre jőni?”

„Ühűm! mikor ezt a rossz malmot csináltam”,

- Felel a vén molnár - „azóta se’ láttam.”

A király e hírrel megint visszatére.

Most szállt még az áldás csőstül a fejére!

Minek el nem mondta a vasorru bába!

Megraká s belökte a kályha zugába.

Akkor maga úti készülethez látott,

Szénvonót kerese, pemetét, lapátot;

Farkat és két szárnyat kötözött belőle:

Még a vén király is visszaborzadt tőle.

Már nem messze volt a Tündérföld határa,

Látszott, hol fehérlik egy kopasz határfa:

Hát megint elkezdi a lyány lassu hanggal:

„Jaj! most vén anyám jő: ég a fülem, a bal.

„Most nekem itt legjobb kerek tóvá lennem,

Te pedig úszkáló kacsa lészesz bennem;

Majd lerakja szárnyát és begázol érted:

Akkor csald a mélyre, s bukjál vízbe, érted?

„Víz alatt kiúszol az innenső szélre,

Ülj fel a lapátra, meg a pemetére,

Mondjad aztán: »hipp! hopp!« vagy: »egy, kettő, három!

Most mindjár’ legyek túl a tündér határon.«

Alig mondhatá el, ott terem a sátán,

A kacsát meglátja szép kerek tó hátán.

„Ismerlek” motyogta „jómadár! de várj csak!

Beh ragyog a tollad! mindjárt megcibállak.”

Azzal övig gázolt érte a kis tóba.

Lebukott fenékre, s partra úszott Rózsa;

S míg napa motozkál, kézzel úgy, mint lábbal,

Már el is repült a pemete- s lapáttal

Füstöt vet a tó is; fel a füstből pedig

Arany karimájú felhő kerekedik,

S eltűn kedveséhez játszi szellőn úszván;

Utána vén anyja átka zúg a pusztán:

„Orcátlan szökött lyány, fogjon meg az átkom:

Felejtsen el Rózsád! ez a kivánságom;

Ha elválik tőled bármi kis távolra,

Felejtsen el, mintha sose látott volna!”

Mennyi ocsmány szitkot, átkot monda rája,

Még ezen felűl is, álnok mostohája!.

Istent is káromló, ördöngős szavakat, -

Vétek volna könyvbe leirni azokat.

S amint átkozódva szágulda előre,

Hát csak egy jégfelhő gombolyul belőle!

Elpaskolta kilenc helységnek határát;

A szegény paraszt nép sirathatta kárát.

Akkor a szélvészek összevesztek rajta,

Egy foszlányt belőle mindenik szakajta,

Hogy megosztozkodtak, szerteszét futának

Így lett csúnya vége a gaz mostohának.

Ezalatt az ifju s tündér Ibolyája

Olyan messze járt, hogy!... Szép idő lett rája.

Egyszer Rózsa fölnéz: „Lelkem, arra jég van,

Hallga hogy zúg! sok kárt tesz az a szomszédban.

Ráhagyá Ibolya, nem tudván az árva,

Hogy anyjának zúg ott iszonyatos átka.

Mostohának ugyan átka kicsit tenne:

Jaj de az apjának is van része benne!

Végre eljutottak Rózsa városához;

Kert alatt Ibolya így szólt galambjához:

„Szívem szép szerelme! hát itthon vagyunk már?

Mondanék egyet, ha meg nem haragunnál:

„Hogy menjek apádhoz, jó leány létemre,

Mint csavargó személy, csúfra, szégyenszemre?

Bizony megmondaná: nincs ennek orcája;

Máskülönb lyány lesz az én fiam mátkája!

„Jobb, ha itt maradok, s ahogy illik, várok.

Azalatt én ködből palotát csinálok;

Te siess apádhoz és kövesd meg szépen:

Azután; ha kellek, jöjj násznéppel értem.”

„Jó, maradj - mond Rózsa, - érted jövök estig,

Palotát vagy várat, építs ami tetszik;

Nem erőltetlek, mert bölcsen megismérem,

Hogy leányban nincs szebb, mint a szűz szemérem.”

Indult. Ibolya meg csak lesé, csak várta,

Hogy majd visszanéz, de nem tekinte hátra,

Hanem elment; és mint a tavalyi hórul,

Úgy elfeledkezett szegény leányzórul.

Kapu előtt űle az apja Rózsának,

Mellette a lócán urak is valának:

Törvényt tettek ottan, mert a város népe

Szabadon járt ki s be a király elébe.

Hogy meglátta Rózsát, monda: „Holnap jertek

Már ti, fiaim, kik a juhon pereltek;

Este is lesz mindjárt, dolgom is van mára:

Vagy béküljetek ki, jobb lesz, éjszakára.”

Mikor eloszlottak a bajos emberek,

Kérdi a fiától: „Hol jártál te gyerek?”

„Hol jártam?... hát...” De most elpirult a képe,

Mert, ahol járt, igazán nem jutott eszébe.

Mond az apja: „No, majd ha meghallod amit

Mondani akarok, nem csavarogsz annyit:

Elvettük neked a cseh király leányát,

Hét falut kapsz vele, s három arany-bányát.”

Rózsa egyet rántott a vállán, s mosolyga:

„Ha megházasodtam, ez a kelmed dolga,”

S a Maros kutyával játszott, mely azalatt

Nyíva, farkcsóválva elébe kiszaladt.

„Jól van, mond az apja, úgy dologhoz látunk,

Már kiadták a lányt, még ma jegyet váltunk.”

Jegyet is váltottak, s azután egy héttel

Mentek is a lyányért szép uras násznéppel.

Sí-rí a menyasszony, cseh király szép lyánya,

Hajtja halvány képét az anyja vállára;

Sürgetik erősen; csak zokog, hogy: „Nem még!

Oh, bár nyugodalmas koporsómba mennék!”

Így sohajtoz, mert haj! egy idegen vőért

Elszakaszták tőle régi szeretőjét.

Most az öreg vőfély monda: „Húgom asszony!

Nincs halott a háznál, akit úgy sirasson.”

Megfogá a karját, s kivezette csínján.

Künt pajkos legények tréfáltak a kínján;

Ujjongatva vitték, víg magyar tánc pergett,

Minden örült, csak a menyasszony kesergett.

Másfelől Ibolya kesereg búvában,

Maga lett az árnyék a fényes szobában,

Gyászos szíve lelke, gyászos a ruhája,

Mint hulló falevél, sápad szép orcája.

Tudta, hogy mi történt: híre futott annak;

Tudta, hogy elmentek, menyasszonyért vannak;

Tudta, hogy a szíve megreped ha látja,

Rózsa új hitvesét látni mégis vágya.

Már jőnek. Kicsődült egész város népe,

Apraja örege, a násznép elébe.

Ibolya egy koldúst ablakához intett:

„Öreg, én boldoggá teszem, úgymond, kendet;

„Kendet és a többit, csak majd kiáltozzák,

Mikor a menyasszonyt kapum előtt hozzák:

»Ne felejtkezzenek, urak, a szegényről,

Mint elfeledkezett Rózsa kedveséről!«”

A vén magyar koldús még jobban levonta

Süvegét fülére, s félre nézve, monda:

„Nincs nálam szokásban kérni, kiabálni,

Csak bemenni s bent az ajtófélre állni.”

Hallá e beszédet három cigány gyermek:

„Majd ordítozunk mi, bízza ránk kigyelmed,

Hogy a szó se’ hallik; hanem aztán mit ád?”

Felelt Ibolya: „No, ezt a szép palotát.”

Mint bukfencező nyúl hentereg futtában,

Tüskés ördögszekér nyargal a pusztában:

Ment a három fickó cigánykerekezve

A násznép elé, mert nem vala már messze.

Szintugy a nép előtt visszakarikáztak,

S a kastélyhoz érve szörnyen kiabáltak:

„Ne felejtkezzenek a szegény Lázárrul,

Mint elfelejtkezett Rózsa Ibolyárul!”

Rózsa feltekintett, és visszaeszméle

Tündér Ibolyának szép virág nevére,

Feltekintett s látta nyitott ablakában,

Megismerte kincsét a gyászos ruhában.

Se kérdett, se hallott - a szobába terme:

„Jer, öleljelek fel, szívem hű szerelme!”

Monda, s átszorítá a leányt, hogy fájna,

Ha esze ilyenkor a fájdalmon járna.

Elbámult a násznép: „Hogy lesz már, a kőbe!

Kettő a menyasszony: mi lesz már belőle?”

Hát csak elővágtat egyik lovas legény:

„No hisz’ az egyiknek gazdája leszek én!”

S felkapá nyeregbe a cseh király lányát,

Aki megösmerte benne hű mátkáját;

Elvivé a pej ló a leányt s királyfit,

Meg sem állott velek nagy Lengyelországig.

Rózsa meg elvitte szép Ibolyát haza.

A kastély a három rajkónak marada:

Lefeküttek benne, de hamar felfáztak,

Szegény purdék, mert a puszta gyepen háltak.