RÓZSA SÁNDOR

Rózsa Sándor, Rózsa Sándor,

Hova lettél?

Megvagy-e még, harcolsz-e még,

Vagy elestél?

Megvan-e még az a híres

Karikásod,

Akivel úgy meg-meghajtád

A vad rácot?

Derék magyar Rózsa Sándor,

Ha magyar kell,

Fel is ér a granicsárból

Vagy ötvennel.

Mert a félszet kis korában

Ha ismerte,

Rossz feje volt, a nevét is

Elfeledte.

Félni rossz, de jó tartani

Néha-néha,

Sokszor esik az emberen

Kuruc tréfa:

Sándoron is, ki az oka

Hogy megesett?

Kár volt jobban nem vigyázni

Egy keveset.

Kivezeték istállóból

Paripáját,

Leakaszták a fogasról

Karikását,

Fegyvereit összeszedék

Egy rakásba:

Úgy nyomák meg szegény Sándort

Vetett ágyba!

Illyen-ollyan szedte-vette

Cudar népe,

Így ejtitek ti az embert

Kelepcébe?

No várjatok - de itt osztán

Megcifrázta -

Belékerül ez a játék

Öt-hat rácba.

Ennyit mondott. Nem is szóla

Másnap estig;

Naplementkor kivezették,

Hogy elvesztik.

Körülfogták renyhe rácok,

Szerviánok,

Kopasz szájú hetyke tisztek,

Kapitányok.

Rózsa Sándor, megszorultál

Most az egyszer;

Egy anya szült: innen ugyan

Nem menekszel.

Jobb lesz neked könyörögni

Térden állva,

Mint nyakason bevágtatni

A halálba.

Kérne is ő, szépen kérne,

De ha nem tud.

Körülhordja a szemét, de

Nincs egér-ut.

Rést keres a sokaság közt,

Merre nyilna; -

Azt miveli két szeme, mint

A vasvilla.

Kutya madzsar! lement a nap,

Este van rád:

Add számon a sok jó vitézt,

Sok szép marhát.

Egy halálod száz halálnak

Semmi ára:

Elevenen kínozunk a

Másvilágra.

De ha mégis megtanítasz

Hamarjában,

Hogy kell bánni ostoroddal

A csatában,

Rövidítünk a halálnak

A cifráján:

Hat golyó száll egy fészekbe

Szived táján.

Egyet gondol Rózsa Sándor,

Hogy attól még

Más ember csak gondolva is

Elírtóznék.

Ide hát a karikásom

Jobb kezembe!

Szellőfogó paripámat

Fölnyergelve!

Szellőfogó paripáját

Fölnyergelik,

Hosszú cifra szíj ostorát

Előveszik:

Nyerít a ló örömében,

Az ostor is

Megöleli jó gazdáját

Háromszor is.

Rajta, rajta, hív paripám,

Karikásom!

Nem eleget látott a rác,

No, hadd lásson.

Tiszt uramék megkövetem:

Egyszer-másszor

Így, meg így tett ostorával

Rózsa Sándor.

Avval neki! az urakat

Verni képen,

Jobbra-balra, össze-vissza,

Mindenképen.

Szerencsés rác, akinek csak

Kék a háta,

Hogy a hollónak valóját

Ki nem vágta.

Szerencsés rác aki jókor

Elfuthatott,

Ki Rózsának, ostorának,

Helyet adott.

Mint egy szérü, annyi helyen

Ő a gazda,

Meg sem is áll, míg ki nem ér

A szabadba.

Akkor kezdi rossz fegyverét

Csattogtatni,

Komisz porát nagy hiába

Puffogtatni,

Bolond eszét - de már későn -

Szánja-bánja,

Eb a lelke sok vadráca,

Szerviánja.

Fütyülő kis ónmadarak,

Fütyüljetek!

Lám no, én is vígan futok

Tiveletek.

Mit izentek gazdátoknak?

Éjféltájban

Lakzi lesz a szerviánok

Táborában.

Lett is lakzi; megtartotta

Rózsa Sándor,

Mint azelőtt, meg azóta

Egynehányszor.

Kenyerét, borát a rácnak

Ő fogyasztá:

Barna földet evett a rác

S vért ivott rá.