Rabság

E föld nekem csak tömlöcöm

És végzetem vad porkoláb,

Én túl e szűk és zord körön

Szeretnék szállni már tovább!

Oly végtelen dús a világ,

Testvéreim, szűz csillagok,

Megannyi mennyei virág,

Oly bús vagyok miattatok!

A tömlöc mélyén nyugtalan,

Ha néha elszunnyad szemem,

Szabadnak érzem már magam

Közöttetek, ott messze, fenn!

Egy másik életem örök

Zenéje zeng szívembe már

S várom, hogy e kopott, törött

Órán kis végzetem lejár.

Csak egy fáj, hogy ha majd hazám

Szabad egében szállhatok,

Tovább zokogtok a bezárt

Cellákban emberek, rabok!