RÁCHEL

A lámpa csügged, az éjfél setét,

Virrasztja Ráchel két szép kisdedét;

Arcára halvány mécs világa süt,

Viharzó búja már lecsöndesült.

Mint a derékban megtörött virágszál

Alácsüggeszti fonnyadt szirmait:

Dús fürtözetje dult képén alászáll,

S beárnyékozza kettős fiait.

Ül ágya szélin és az ágyban ott

Szelíden nyugszik a két kis halott;

Meghülve, de nem merevedve meg, -

Téjarcaikon lágy mosoly lebeg;

És a kicsiny száj félig nyitva, mint

Ösztönszerűleg az emlőre nyilt.

Három egész nap, három lázas éj

Mult el, mióta nincsen éte, álma,

Midőn a zsarnok Heródeszi kéj

Szép csecsemőit keresé halálra.

Oh, a rémséges éjtszaka!

Midőn a kisded álmai fölött

Poroszlók kardja villoga

És százakat és ezreket leölt,

Midőn kétségbe’sett anyák,

Keresve menedék tanyát,

Dobogó kebelen

Vitték a gyönge magzatot,

Kit az anyai félelem

A fájásig szorongatott:

Vitték, hogy a vad szolga ösvenyét

- Elébe futván - rövidítenék!

Midőn Rámába hallatott

Sirás, kiáltás, jajgatás,

Lőn keserű könnyhullatás -

Mikép jósoltatott!

Azóta Ráchel búja fenn viraszt,

Kizárva minden részvétet, vigaszt.

Magához senkit nem bocsáta:

Mint vészmadár elem-csatába,

Merült be tenger bánatába.

Hiába kérte martalékait

A sír, megnyitva éhes ajkait:

A sírral ő dacolva pörbe szállt,

Kétségb’esése kétlé a halált.

Mignem kizajlott szenvedély után

Nyugodtság tünt fel az ábrázatán,

Olyan mélabús, kietlen nyugalom,

Minő romok felett vagyon.

Most csendes a bú, mint ha éji vész

Multán a hold fájdalmasan kinéz.

Értelme néha felhős még ugyan,

Hanem felhője már villámtalan;

És lelke tűrni tud, habár föleszmélt,

Elbírja az emlékezet keresztjét.

Olykor, ha lassú merengésiben

Elméje, mint fáradt madár, pihen -

Olykor lehajtja melle bimbait,

Csiklándva mintegy alvó fiait;

De visszaretten és sohajt nagyot,

Emlője érzi a halálfagyot;

Könnyhullatásban szívfájdalma könnyül,

Bánatja szózatos panaszban enyhül.