Rádió

Meditáció. - Sok évszázakon át azt hitte az ember, hogy a

kiröpült hang elvész a messzeségben, és elhal, mint a kiröpült

lélek. De lehet-e halála annak, mi egyszer élt? A hang, ha

elnémult, még nem veszett el: a hang halhatatlan, s mikor már

nem is hallja senki, él és röpül tovább! S örök, irtózatos, néma

zsivajban járjuk útainkat. Megőrülne, aki egyszer meghallaná:

a föld minden hangja itt leng fülünk körül. Mily keveset fog

föl a fül kis rádiója az óriási Koncertből, mely kiindul minden

pillanatban a földkerekség minden pontjáról, talán egy isteni

Fül felé!

Ülök hegyemen, távol a világtól

és elkapom a világ hangjait:

Rigók, harangok, s fönn a zengő Sátor,

az ég, és lenn a zsongó Boly, a város,

gyors vonat, csapka műhely

a teret átszövik

ezer zajhegyü tűvel.

Óh, tücskök éles tűi, légbeöltött

szárnyak és gépek szálló hangja, dús

szövedék földtől égig, úgy ömöltök

hangosan; de még mennyi hang a néma,

mint láthatatlan írás,

keresztbeírt, vagy úsz

köztetek, mint a csírás

növénypelyhek úsznak titkon a szélben.

Egy erdő úszik ott, egy titkos erdő!

Ének, beszéd, amit szerte a térben

emberi száj zeng, lélek, ujjak, húr,

lelkek raja száll

mint köddé-tépett felhő

s elzengő foltmadár.

Meditáció. - Ülj a rádió elé, s forgasd lassan a tárcsát;

a hangok tolonganak minden kis vonal között, milliméterek

milliméterein, és minduntalan fölhangzik a fütty - a csúnyahangú

rigó füttye, aki a Rádióban lakik. Új fütty és új hang - óh ezek

az eltévedt Hangok a térben, melyeket alig megtaláltunk, már újra

elveszítünk, mint egy emléket, - ezek az elszabadult hangok, kik

kiszállva messze színházaik kupolái alól, mint elsuhant lelkek,

különös halhatatlanságukban valami térbeli örökkévalóságba röpülnek

némán, csak egy-egy pillanatra csöngve bele itt-ott egy önfeledt

fülbe, mint egy régholt költő éneke!

Óh, halhatatlan hallhatatlan hangok!

Most kapj el egyet, hegyi madarász!

Madárka! most meg fogom lopni hangod!

Már a pór herold rigószava füttyent -

micsoda hercegnének?

Üdvözlégy, messze ház

zenéje, arany-ének!

Ki vagy s honnan jöttél egy rebbenésre,

hogy tündérmód azonnal tovatűnj?

Párizs? vagy Berlin? keresnélek, késve:

a mozdulat, mely meglelt, messze vitt már

dőre lendületében,

mohón, - mint drága bűn

kéje illan az éjben.

Egy hang tünt el a hallhatatlan hangok

sűrűjében, mint régmult izgalomból

anonim emlék, elsülyedt harangok

zengése, egy halott fölvillanó

szava, s mi megmarad

magányos bús dalomból

a forgó ég alatt.