Rákóczi fája

Gőgösen szóltam: “Világé vagyok.

Úgy jövök hozzád, korhadt, öreg emlék,

mint hódító: mielőtt tovamennék,

egy levelet magammal ragadok.”

Sírt a fa, mintha századok felelnék

szavukat hozzánk s ősi haragok,

s dús ágak, miket a Sors meghagyott,

megvetésüket homlokomra verték.

Akkor csöndesen súgtam, törve, fájva:

“Bujdosó vagyok, borult ég felettem, –

űzött gyászmagyar hozzád menekedtem.”

Esős, könnyező köd úszott a tájra

és zúgva-búgva, védő szeretetben

reám borult a vén Rákóczi-fája.