Recanati

Künn az udvar naptól aszúlt bokra

földnek ejti fáradt levelét,

messze sötét szőllőhegyek csokra

von falat, félénk falu, köréd.

Benn a színek összeolvadóban,

könyv az asztalon, zavart halom,

mint fehér kövek, mint puszta rom,

kő kövön hol nem maradt valóban.

»Ó csak azt tudnám, hogy mire vágyom,

vigyen a sors, bármily útra szab!

kenyerem vágy, unalom az ágyam:

mindenütt rossz, otthon legrosszabb.

Vágyam van és semmire sincs vágyam:

hogy lehetne? Mitsem ismerek.

Tán egy kék virágot keresek.

Hol vagy, hol vagy, édes kék virágom?

»Künn az udvar kútja kőpárkánya

mellett nyílhatsz, míg én itt veszem,

elmosódik domborfaragványa:

odáig sem ér szemem s kezem.

Füles rúddal ott egy élénk lány áll,

feltürött karján üres csöbör,

megmerítve húzza újra föl.

teste ing minden mozdulatánál.

»Mennyi kútad, mennyi szőllőd, dombod

s kék virágod, szép Itáliám.

Merre síma vászonsátrad bontod,

az alatt nyíl az enyém is tán.

Vagy ott fenn, hol föld és felhő kondor,

hó alatt diderg az senyvedőn,

míg felül e fagyos lepedőn

komoran jár óriás komondor.

»Vagy talán már el is hervadt régen,

néhány ezer évvel ezelőtt,

s illata kísért még e vidéken

gúnyolván a késett keresőt.

Tán egy római nő, görög ének

mellett, peristylion oszlopán

dőlve (púpos hátam, bús szobám

szégyenkezzél!) adta kedvesének.

»Nem! a boldogságnak kék virága

mindig csak nyomainkon fakad.

Szem előtt keresheted: hiába!

aki visszanéz: az látja csak!

Ó de kinek soha föld husába

gyenge sarka egy sebet se vág,

hogy teremjen a nyomán virág?

Bölcsejéből ki se lépett lába -

»Bölcsejéből mindjárt sírba hág?«