Recitativ

Ó, mért nem lettem én muzsikus?

A szerelemnek e tengerén

elúszni - nem mint barna madár

fehér egen; vagy azúr vizen

mely tollát kívül nedvezi csak

s zsírjáról minden gyöngy lepörög

hanem (keserves lelkem üröm-

cseppjével) átitatva puhán,

átjárva egészen, szíva és

foszlódva lassan, omladozón,

eltűnve, - nem befulva, hanem

beléolvadva!...

Ó, ti kemény

magvak, ti lelkem magvai, szók!

művészetemnek nincs sava hát

mely felolvasszon annyira csak

hogy a gondolat salakja szent

italomnak színét és izét

el ne busítsa? Szók, keserű

ős tengerekből üllepedett

szók, rég kiszáradt tengerek alja, ti

felejtett könnyek alja, ti gondolat

kegyetlen izgatói, - ha szótalan

tudnám zenémnek önteni gyógyvizét

tán elringatna - de balzsamomul

szók emlékittas mérgeit oldozám

s fürdőmnek annyi éles a kavicsa

hogy lábam egy seb - s szemvizem oly teli

homokkal, hogy szemem csupa vér.

Ó, szótlan, tiszta, homoktalan

zene! mért nem lettem én zenész?!

Ha festő volnék, tengeri tájt,

hegyekre mászó fák sorait,

hajófüst árnyát, barna csikot

az áttetsző kék tinta vizen

s fehér sirályt a vízre, fehér

felhőt az égre, sötét romot

hegyem csúcsára, víg barikat

az oldalára játszani festenék.

Ó, kép! Ó, színek! Ó, vigasz: alkotás!

Hanem beszédben mondva el, annyi jaj

ahány szó benne: várrom, Itália,

hajók és tenger: tűnt nyarak, életem

s más kedves élet rémei, háborúk,

emlékek, álmok, izgalom, új halál

minden szótagban, új sebek, új kinok

s nem élhetendő életek eleje:

nem a holt színek élete, nyugalom,

tárgyak nyugalma, víg barik írigyelt

tudatlansága, állati szent öröm,

sem a virágok illatos élete

sem szirmok élő selyme, sem ős kövek

vak boldogsága: rejtekes istenek

életlen élte, nagy zene, szent

halál, vak fények, szótalan olvadás. -

Ó, mért nem lettem én muzsikus?!