REGE A HAJDANISÁGBÓL

Fájdalom gyötrelmi közt járt

Dűlt Hazánknak halmain

A Király, hogy a Tatár had

Dúlva hagyta mindenét.

Ily keserves állapotban

Bús nyomok látásival

Fojtogatta érzeményit

Minden hant, liget, vidék:

Gyász feküdt a tar mezőkön,

Gyász, hegyek kőormain,

Néma gyötrelem borongott

Mindenütt a várakon,

Melyeket dühös karokkal

Nem rutolt meg a pogány.

Sírva nézte a kelő nap

A temetlen testeket,

Sírva nyújtá már hanyatló

Lángjait sok porba dűlt

Várhalomra, hol kegyetlen,

Gyilkolók raboltanak.

Könnyeket hintett az éjnek

Szép világú csillaga,

És remegve járt az erdők

Gyilkkal undok fáji közt.

A vadak csak tántorogva

Jártak a szirtes tetőn,

És kopár földek vidékin

Étlen kölykeik körűl.

Vérrel habzó csermelyeknek

Partjain rothadt, eves

Testek elterűlve nyúltak

S döghalált leheltenek.

Kinos ínség lepte, zúzta

Hunniát mindenfelől