Rege az ibolyáról

Csodaszép leány volt kékszemű Ibolya,

Hejh de nem kevésbbé nagy volt hiusága.

Epedett miatta sok bajnok levente,

Míg ő a szerelmet csak névről ismerte.

S így szólott hozzájok: „Mint a miljó csillag

Elvész súgárában a királyi napnak:

Akként halványulnak el egyéb leányok -

Ott, hol bájaimmal én közöttök állok.

És ezért kezemre vágyni ki merészel,

Annak végbevinni csoda dolgokat kell!”

S űzi szeretőit szerte a világba,

Hétfejű sárkánnyal küldi azt csatára,

Az arany almáért tündérek kertjébe;

Hajnal csillagáért ezt, ékül fejére.

Mennek a leventék, mennek elbusultan,

Ez ledűl embert nem illető csatában,

Azt siker nélkűli fáradság emészti,

Ez kétségbesésből önmagát kivégzi.

Igy pusztulnak mind el, épen a legjobbak,

Egy szeszélye végett a hiú leánynak.

Látja eztet a nap, e hatalmas tündér,

Földünkön ki mindent őrszemekkel kísér,

Lovag alakot ölt s kész tervvel szivében,

Megy szép Ibolyához ő is kérőképen.

Nem méltatja őt egy pillantásra a lány,

Ez sem érhet többet másnál, úgy gondolván,

És mond: „Hozd el legszebb ékét tündéreknek,

S lábamhoz ha tetted, akkor majd megnézlek!”

A napnak tündére erre szótlan elmegy.

A lány mosolyogva rója fel: megint egy!

Hej, miként elbámul, hogy kevés vártatva

A lovagnak visszaérkeztét meghallja.

Gyöngyöket, gyémántot, szalagot, fátyolt hoz

Tündér földről s rakja a leány lábához.

Mostan nézi csak meg rejtélyes lovagját,

S szívén még nem érzett vonzalom hevűl át.

„Kezemet sok és nagy tettekkel kinyerted, „

Óh, de legnagyobb, hogy szívemet legyőzted.

Mond a lány, de a nap mosolyog szavára,

Válaszolván: „Óh te föld hiú leánya!

S véled-é, hogy aki ily tettekre képes,

Annak boldogsága a lányszerelem lesz?

Tartsd meg ékességit a tündér világnak,

Engemet feledj, kit más örömök várnak.

Válassz földi mátkát, aki hoz szerelmet”

S eltünt, míg Ibolya szavain merengett.

Majd eszmél, könyörög, sír, de mind hiába!

Mosolyogva néz le a nap bánatára.

Most a lány kesergve csak keres, csak keres,

Tündére szívére hogy legyen érdemes.

Mig őrjöngve bűvös gyöngyét szerteszórja,

S e gyöngyökből vált a zöld mező harmatja.

Messze, messzehányja a gyémántköveket

S mindenikből hulló csillag, fénybogár lett.

Fátyolát ereszti a szellő szárnyára,

S abból vált a puszták fényes délibábja.

Mig szalagja, melyet tündérek szövének,

Szivárványa lőn a földerűlő égnek.

„Most, óh most szeress már! mond a lány kesergve,

Látod tündérföldnek nem kell semmi éke,

Csak te vagy magad, kit esdve óhajt lelkem,

És megöl nélküled epedő szerelmem!”

Ah, de esdeklése mostan is hiába,

Mosolyogva néz le a nap bánatára.

„Majd ha meghalok, majd akkor látod által,

Hogy kegyetlenség volt amint vélem bántál.

S mondod, még sem volt oly rossz, milyennek hittem,

Mert meghalt inkább, mint éljen megvetetten.

Hej de küldesz-é, óh küldesz-é síromra

Legalább egy súgárt majd látogatóba!...

Mond a lány a naphoz, - már ha itt nem kellek.”

„Küldök, mond ez, ámde lány bútól nem hal meg.”

És csalódott a nap, mert meghalt Ibolya,

Sírjára sugárt küld a nap, mint fogadta.

Érzi e sugárt a lány a sírfenéken,

S fölkél a sír ormán kis virág képében.

Oly szerény most, egy kis súgárral beéri,

S érte illatát a nap felé lehelli.

Ő köszönti első a tavasz hirére,

S a nap tündérének is megesik szíve,

A kicsiny virágot kedvébe fogadja,

Kit minden salaktól szerelem varázsa

Tisztított meg, hogy ki volt bünös, hiú lány,

Most a naptündérnek kéjeleghet csókján.