Rege

Fáradt csend sziszegett az Éj homályán,

s egy fél gyászba borúlt Világ elalva

nyúlt a Nyúgoti Óceánba dallva

nyelt Nap szemfedelének íres alján.

Gyászkürt hely’tt temetési pompa jajját

az éjféli harang zokogta - csillog

fáklyáúl rezegő ezernyi csillag -

s a harmat siratá keserve rajját.

Fáradt csend sziszegett! az álom-érte

Lét hives takaró alatt nyöszögte

jővő reggeli életét; leszegte

a Göncölyt az Idő, s sorát kimérte.

Sír-csend közbe magam merő szemekkel

nézék el szigorú kerűletemböl,

egy könny mozdula csak ki, és eszemböl

emlékem kiszökött - kisértetekkel.

Itt-ott néha ha láthatám a házak

ablakjábol előlebegni nyúlánk

árnyékát valamelly Kicsinyje fúlánk

sírására felébredett Anyának.

A szomszéd Fedelén zajogva, elmét

bódító csuszogási közt, egy ormos

kandúrmacska nyivogta volt le kormos

kéményen panaszolkodó szerelmét.

Elvált bennem az Élet a Tudástol -

édes Molli jutott eszembe, s sorsán

búsongó kebelem rebegte gyorsan

vágyát a levegőbe, melly palástol -

Megkábúlt szemeim hideg tüzének

pályáját tova cinterenyjeink el-

korhadt Sírkövi (Lélek-Össeinkkel)

függeszték fel. Odébb nem is menének.

Akkor, mint valamelly százados Kisértet,

hogy ment, láttam, aláfelé az árok

kóróbürkei közt (erős fa-zárok

végett) egyj eleven halotti Képet.

Ember volt, rebegém, bizonnyal Ember!

könnyem béfagya, s boldogabb vidéket

óhajtó kebelem susogta: Béket

végy hült szívem! utánna vitt az inger.

Már mentem. Futamúlt az éji felhő,

a zászló szomorún nyikorg tetőnkön,

és elhulladozó cserépdarab lön

porrá, hogy leragadta volt a szellő.

Ott álltam, közepén azon tanyának,

hová nyúgodalomra vágy sietni

minden Bús - rabigát nevetni-vetni

Úr a Pórral ölében egy anyának.

Ott, hol lábom alatt, az eltapodt zöld

közt (melly izzadozásiból az Ősök

áldott hamvainak kinőve) Hősök

elhúllt száji helyett nyögött fel a Föld.

Ott ült egy mohos oszlop oldalánál

Ő, Ő - nyomdokival komor szivének,

csak most szűlt Zephirek törölgetének

hószín fürtivel a poros mohánál.

Sóhajtám: te ki vagy? s vadon szemével

nézett rám - lehajolt a földre - vett port,

mellyet majd keserű nyögéssel elszórt

a négy szélre ki, reszkető kezével.

Úgy van, por! rebegém magamba’, s békem

elholt napjaihoz repűle vérző

emlékem, keserűn nyögé az érző

szív: Mollim sohasem mosolyga nékem!