REGGEL

Hunyorgva néz felém mint szürke, ébredő szem,

A messze, nyirkos ablak; dereng a vállas ágyvég;

Ajkam álombeli, szelíd csókoktól lágy még,

S még szunnyad tarka ingem, petyhüdten és redősen.

Ó, van-e még dolog ily bús, mint fáradt törzsem,

Amint elferdült árnya a hűs padlatra dűl?...

Vén, robotos ruhám a széken feketül,

És várja alázattal s egykedvűn, hogy felöltsem...

Ágyam elébe ejtve setéten tárul széjjel

Egy ócska, furcsa térkép... s eszembe ötlik álmom:

Könnyű hajóval jártam nagycsendü óceánon,

S banános szigeteknél suhantam el az éjjel.

Úgy volt, hogy lábadoztam, s gyengén, párnákba gyúrtan,

Öblös karszékben ültem, szemközt a fénylő víznek,

S kedveskedőn kacagták szépmellű, gyenge misszek,

Hogy tétova kezemből az óbor félrecsurran...

Ó, drága, szőke misszek, vén borok, halk hajók!

Ó, csendes pihenés napos fedélzeten!...

Lassan felöltözöm, s míg fázva, félszegen,

A hűvös lépcsőházban lomhán leballagok,

Ti, vártok ócska ajtók, elsárgult névjegyek,

Sárral befent lábtörlők... s ha este visszatérek,

Megértőn nézitek, hogy bús vagyok s fehérebb,

S ha gyáván sírok én, szelíden tűritek...