Reggeli szél

Mint kunok űzte bús legény,

szórtam a kincseket mögém,

és addig szórtam balgatag:

most már maguktól hullanak.

Itt egy darab, ott egy darab:

lassankint minden elmarad!

s hiába hintem, egyre jő,

üldöz a vén kun, az Idő.

Beteg szeretnék lenni már.

Ugy fáj az, hogy semmi se fáj!

Ha semmi más: e semmi fáj!

Beteg szeretnék lenni már.

Ó jöjj kór, oltsd ki bágyatag

kézzel a gyertyás vágyakat,

s mint vén egyházfi, csöndbarát,

zárd el a szentély ajtaját!

Feledni hogy még van remény,

egy szelid ágyba fekszem én:

maradj, Remény, te vén csaló!

Nekem a szelid ágy való.

Ne mulattasson semmi más,

csak ami képet fest a láz

vagy zenét a csönd ujja sző,

amíg a végső óra jő.

Valaki akit szeretek,

kezemet akkor fogja meg,

és addig ne eressze el,

mig érzi hogy az ere ver.

De mikor elhallgat az ér,

s fehér lesz, olyan törtfehér

a kéz, mint hervadt liliom,

fektesse végig ágyamon.

És mondja: „Mit az ég adott

(mint a virág a harmatot,

ha reggel szelében meging),

könnyelmü kéz! elszórta mind.

Hadd fonnyadjon hát szárazon!”

Mondja, s ne sírjon már azon!

Menjen el, s törve, hagyjon ott

mint a szél a liliomot.