Régi csoportkép előtt

Baráti emlék: „érettségi kép”,

Húsz éve itt függ a szobám falán,

Húsz év óta talán ma legelőször

Néztem e kép szemébe igazán.

A fényképész csoportba állította

És lombfűzérrel fonta őket át,

Az élet pedig szerteszét dobálta,

Mint egy csoportba lecsapó granát.

Két szomszédomra hull tekintetem:

Egyik, gondolom, mezőségi pap, -

A másik néma kertész, muszka síkon

Porával éltet vadvirágokat.

Sápadt homlok a jobb sarokba fenn,

Kemény tornász, mindenkit letepert, -

S már akkor intett neki messziről

A temetőnél is szomorúbb kert.

Alul a két utolsó szörnyű sorstárs

Egymás mellé hogy is kerülhetett?

A fotografus megálmodta tán

Önként kihívott testvér-végüket?

A csillagásztól Csehszlovákiában

Szeretném ma este megkérdeni:

A földrengésből elég volt-e már?

S mit mondanak a csillagok neki?

Az akkori fesztelen cimborákból

Barátom mostanig csak egy maradt,

Ha bírnám, járnám vele még ma is

Szerelmünket: a nagy havasokat.

Az élők közül azóta nehány

Életem ködvilágán átsuhant,

Húsz év után éppen ma kellene

Találkoznunk: kiket nem rejt a hant.

Ma kellene összesereglenünk

Vezetőnk, a nagy „Tanító” körül,

Kinek vetéséből egy kis magot

A lelki roncs is őriz örökül.

Ma kellene összesereglenünk,

S vajjon van kettő, ki találkozik?

Vérbefúlt az első decennium

És fáradtságba fúl a második.

Akik élnek, ó, hány határon át

Kellene árkon-bokron futniok,

Hogy köszöntsék a kút mellett a fűzfát

S templom tövén a kollégiumot.

Állok a régi csoportkép előtt,

Saját sorsom is reám nehezül, -

Mintha kihűlt, üres és óriás

Granát-tölcsérben állnék egyedül.