Régi dajkánk egyetlen öröme

Itt lakik a dajka, aki rokonom,

rokona a fiamnak,

rokona a feleségemnek,

mert hét évig szolgált nálunk és mi szerettük.

Azóta férjhez ment egy asztalossegédhez,

mellettünk, e sötét pincelakásban él,

mos rá, vasal és főz, mint nekünk azelőtt,

kedves és szelíd munkásasszony.

Ha kérdezem, hogy van, azt mondja: jól.

Ha kérdezem, mi baja, azt mondja: semmi.

Ha kérdezem, mit akar, azt mondja: semmit.

Nem volt gyermeke néki,

a gyermeke az én fiam volt,

s most gyermeke a gond.

A gond meg a szegénység.

A gond meg a nyomoruság.

A gond meg az árvaság.

Sötét az ablaka, ha arra megyek,

nem ég a lámpa, tűz se világít,

szemétbe kapirgál, súrolja a padlót,

sóhajtva rakosgat és maga elé néz.

De egyszer meglestem: a falra mosolygott,

egyedül volt otthon s a falra mosolygott,

mert látta magát, amint egy este

fényes konyhánkban állt a gáz-sütőnél,

karonülő fiammal, nagyon-ifjan,

s dalolt.