Régi dalaimhoz

Elröppent üdvök, túlélt bánatok,

Szivemnek zengő sóhajtásai,

Finom kötésben, szép velin papíron

Most itt hevertek könyveim között

S beszéltek arról, a mi vissza nem jő.

Forgatlak néha, díszkötésü könyvem,

S ugy elcsudálkozom nem egy lapon:

Én voltam-é az, én, e szürke ember,

Ki Emmárul zengettem annyi hévvel?...

Ki könnyeimmel öntözém virágát

Ábrándjaimnak, mig tavaszban éltem?

Azóta más nap jár az alkonyégen.

S én megfakult lélekkel vánszorogva,

Nem látok már oly csillogó világot...

Hajh, szürke minden, ha beáll az alkony!

S nekem beállt; józanság most a társam,

És ifjuságom többé vissza nem tér.

Sokról lemondtam, sok vágyat leküzdtem,

Az élet-harczban megcsorbult a szívem

S több dalt nem írok, hozzátok hasonlót.

Lehiggadt szívem még csak rajtatok csüng

Az ifjuság bizalmával, hevével.

Nyugodtam nézem, mint őszül hajam,

Csak a ti vénülésteket ne lássam,

Ti hirdessétek ifjuságomat!

S ha majd az unokák kezükbe vesznek:

Lássák, hogy nem hazudtam soha érzést;

Őszinte voltam teljes életemben,

S a hány dalom volt: mindet általéltem.

Véremből vér, ti átsírt szenvedések.

Ti átujjongott küzdelmek, remények:

Fogjátok pártomat, ha nem leszek!

Ha ajkam néma lesz, szivem hideg

S a temetőben alszom csöndesen:

Rátok bizom további sorsomat.

Ti hintsetek meleg sugárt siromra,

S porom fölött növesszetek virágot.