RÉGI DALLAMOK

Egy ismeretlen szép lány zongorázik.

Fájó dallam, mint örvénylő patak,

Lüktet fülembe a kis kerti házig,

Hol meghúzódva ülök hallgatag.

Kivül merev, bús tömbökké verődvén

Merengnek vénhedt, hajlott testü fák,

Jégkéreggé fagy rajtuk a verőfény,

Kék árnyukban ül hűs szomoruság...

Ellobbant lángelmék halk muzsikája

Füröszti fáradt, sáros lelkemet,

S úgy fáj, hogy éltem mért fonnyadt sivárra,

Mint holt mező, mit tar homok temet.

A drága múlt ragyog fel ím előmbe,

Mint éji tó, az árnyruhás, borús,

Ha hűs tükrén piros fényét elöntve

Kigyúl a nap, a szent, tűzkoszorús...

Szivem mélyén, a bíbor koporsóban

Holt álmok népe ébredez, remeg.

S naiv ritmusra fürgén, rikitóan

Körültáncolnak és megejtenek.

Édes, mélységes, halk gyerekszerelmem

Üde melegét újra érezem,

Az agg lugasban ülünk újra ketten,

S vékony, fehér kezéhez ér kezem...

A zongorán künn új dal zúgva harsan,

Vonagló, jajgató, éles, sötét,

S én felriadva, könnyes szemmel, halkan

Lefogom ábrándjaim kék szemét.

Ó, mért is volt álmodni annyi álmot,

Fényes mennyország, mért szálltál le rám,

Ha pár év múltán életed s halálod

Egy halk futam egy ócska zongorán...