Régi dicsőségünk

Beborult az ég fölöttem,

És nem láthatom azokat

Az örök hír jeleiként

Ragyogó szép csillagokat.

Nem nézek én most az égre,

Sem a föld sötét méhébe,

Belenézek Magyarország

Szép történetes könyvébe.

Magyarok történetkönyve

Hiszen úgyis épen olyan,

Mint a félig sötétült ég

Csillagokkal kirakottan.

A tejút a Hunyadiak

Dicső kora, egyik-másik

Órjás csillag a magasban

A sok közül alig látszik.

Olykor-olykor le-lehull egy

Közülök nagy szégyenébe.

Mert a csillag azért ragyog,

Hogy a föld bámulja, nézze.

Vezetője legyen a föld

Eltévedett vándorának;

- S a magyar nép még nevét sem

Tudja sok szép csillagának!

A nap eltűnt, itt az éjjel,

Vége a nap munkájának;

Előttem a történetkönyv

Nagy csillagbetűi állnak.

Visszamegyek gyönyörködni

A gazdagabb mult időbe,

Látom Belgrádnál rohanni

Nagy Hunyadit a törökre!

Belgrád vára előttem van,

Tornya, háza elég számos;

Körülötte a török had,

Mint egy mozgó nagyobb város.

Egész templom a sátora

Gőgös Mahomet császárnak,

Lábaihoz könyörögni

Rémült fejedelmek járnak.

Tündér Konstantinápolynak

Nagy hatalmu hóditója

Gondolkozik, nagyralátó

Reményein ringatózva:

“Valamint egy úr az égben,

Egy úr legyen itt a földön!

Egy próféta, egy Mahomet...

Európát romba döntöm!”

Európa elhalványult,

Mint szóval riasztott gyermek,

Ijedtében a magyarnak

Segítséget adni sem mert.

Vagy tán akkor elismerte,

Mit oly régen elfelejtett,

Hogy senkire - ha együtt tart -

Nem szorul a magyar nemzet!

Szegény magyar, jaj neked már!

Nem ijedsz-e sok kutyától,

Melyeket a nagy Mahomet

Ezrivel hozott magával?

Hogy majd őket fölhizlalja

Legyilkolt hitetlen véren,

Hallod, mily vadul vonítnak

Előre kiéhezetten?

Köszörülik fogaikat

Éhdühökben csattogatva;

Meg-megdörren egy rémséges

Ágyu-szörnyeteg morajja,

Melyeket húsz arab sárkány

Rohanva hurcol - kevélyen,

A remegő lég felhője

Sietve fut el az égen...

És helyette füst borítja

Az elnémult egek boltját;

Nem akar tán látni többet

Az isten se, Magyarország?

Nem hagyott el: képe ott van

Fiaid bátor szivében;

Minek volna más segítség?

Ismer téged már az Isten!

“Allah!” hangzik háromszor száz

Ezer ember ajakáról.

“Éljen a király! a haza!”

Nem is hallik ki a várból.

Mahomet császár utolsó

Rohamát most parancsolja,

Haragban tajtékzó ajkkal

Ott van a legelső sorban.

Már a bástyán hadakoznak,

A toronyban ing a zászló;

Egy merész erős törökkel

Küzd a magyar zászlótartó,

Egyik sem bir a másikkal...

Mig a magyar átkarolva

A törököt, lerántja az

Utcakőre a zászlóval.

Megpillantja ezen közben

Nagy Hunyadi Mahmud császárt;

Titkos öröm gyúl szivében

Látva azt, mit oly régen várt...

Kirohanást parancsol most

Tizszer is kevesb hadának.

Azt gondolnád, szemtelenség,

Ha magyarok nem volnának!

“Ma Belgrádon, Budán holnap,

Azután Bécs, végre Páris”, -

Mondod-e még nagy Mahomet?

Ingadozik hadad máris!

Fuss ameddig futhatsz vissza!

És ha kedved tartja másszor,

Meghódítni a világot

Kezdd a gyöngébb oldaláról!...

- Magyarok történetkönyve

Be nehéz olvasni téged...

Alig bírható örömnek

Vagy nagy búnak kínja éget!

Mahomet császár emlékül

Szemén haza egy sebet vitt,

Oly szép volt mellette a könny,

Mit Hunyadi halálán sírt!...